Idézetek a nyitottságról
Nem hiszek a csodában, de nem tudnék élni, ha nem érezném, hogy csodával határos dolgok történnek körülöttem.
Szeretni annyit tesz, mint nyitottnak lenni a csodákra, a győzelmekre és a vereségekre, mindarra, ami életünk során történik velünk.
Egy soha meg nem oldott probléma megoldásához félig nyitva kell hagynunk az ajtót az ismeretlen felé. Meg kell engednünk azt a lehetőséget, hogy nincs teljesen igazunk. Másképpen nem tudjuk megoldani akkor sem, ha már eltökéltük is magunkat.
Aki kopogtat, annak ajtót nyitnak. Aki kér, az tudja, hogy kap. Aki vigaszt nyújt, az tudja, ő is vigaszra lel.
A többségünk nem tudja, hogyan csinálják a bűvészek a mutatványaikat. Gyakran el is képesztenek. Nem értem, hogyan húznak elő nyulakat a kalapjukból, vagy fűrészelnek el úgy egy ládát, hogy a benne lévő hölgynek a haja szála sem görbül. De mindannyian tudjuk, hogy van rá tökéletesen ésszerű magyarázat, amit a bűvész el is mondhatna, ha éppen úgy hozná a kedve, de tökéletesen érthetően, esze ágában sincs. Akkor hát miért gondoljuk igazi csodának, ha egy pontosan ugyanilyen jellegű trükkre a "parajelenség" címkét ragasztja egy televíziós társaság?
Életünkben jelen van a megszokottságnak egyfajta érzéstelenítője, amely eltompítja az érzékeket és közöny mögé rejti a létezés csodáját. Azoknak, akiknek nem kenyerük a költészet, érdemes olykor erőfeszítést tenniük e közöny legalább átmeneti lerázására. Mi a legjobb módja annak, hogy szembeszálljunk a megszokással? Ténylegesen nem repülhetünk el egy másik bolygóra. De ismét szert tehetünk arra a képességre, hogy szokatlan szempontból tekintsünk a világunkra, mintha most támolyognánk életre egy új világon.
Azok a csoportok, amelyek túlságosan hasonlítanak egymásra, nehezen fejlődnek tovább, mert mindegyik tag egyre kevesebb új információval áll elő. A homogén csoportok nagyszerűek abban, amit egyébként is jól végeznek, de fokozatosan elvesztik azt a képességüket, hogy alternatívákat vizsgáljanak meg. (...) Ha új tagok kerülnek a szervezetbe, még ha kevésbé tapasztaltak és alkalmasak is, okosabbá teszik a csoportot, egyszerűen azért, mert bármilyen keveset tudnak is, az nem redundáns, hanem új tudás.
Nem volna szomorú úgy feküdni a sírba, hogy egyetlen pillanatra sem tűnődtünk el rajta, miért is születtünk meg? Ki ne pattanna ki az ágyból erre a gondolatra, hogy mielőbb folytathassa a világ felfedezését és az örvendezést, amiért mindennek a részese lehet?
Mérhetetlen áldásban részesültünk. Kiváltságosak vagyunk, és nem csak abban a tekintetben, hogy örömünket leljük a bolygónkban; lehetőséget kaptunk annak megértésére, miért van nyitva a szemünk, és miért látja abban a rövid időszakban, mielőtt örökre lezárulna, éppen azt, ami elé tárul. Úgy vélem, ebben rejlik a válasz azoknak a korlátolt gondolkodású zsugoriaknak, akik mindegyre azt firtatják, mi a tudomány haszna.
Nem vagyok tanult ember - sem láma, sem tudós, aki a vallás dolgairól vitatkozni tud. De érzem, hogy a földön elég hely van minden hitnek és minden fajnak, minden nemzetnek.