Idézetek a kapcsolatról
Azt hiszem sokkal, de sokkal nagyobb nyomás az, ha mindenki istenít, és te meg rettegsz, hogy nem vagy képes megfelelni az elvárásoknak, hogy valójában nem is vagy olyan szép és jó, mint amilyennek mások hisznek. Mindent elkövetsz azért, hogy ne derüljön ki, te is csak egy ember vagy valójában. (...) Annyira félsz a kudarctól, hogy ezt még csak be sem vallod, inkább azt mondod, ez mégsem a te asztalod, és otthagyod az egészet, így hivatkozhatsz arra, hogy igazából meg sem próbáltad.
Van egy ilyen téveszmém, hogy ha nem történik semmi drámai, akkor mindjárt unalmassá válik egy kapcsolat vagy az én személyem.
Egyszer majd végiggondolom, mit jelentenek számomra a férfiak, nyilván sok mindent egyszerre. Talán tényleg a legfontosabb, hogy csodálnak, tetszem nekik, és ha legalább háromnak folyamatosan egyszerre, akkor az elég ahhoz, hogy annyi megerősítést kapjak, hogy egész emberinek, meg szépnek, meg jónak érezzem magam. De ha ez csökken, én sem érzem már értékesnek magam.
Különös, hogy leginkább az éretlen emberek kérik számon másokon az érettség hiányát. Ám ez az ellentmondás is csupán látszólagos: a valóságban azzal, hogy másokat vádolnak éretlenséggel, a saját magukét akarják védelmezni.
Számtalan magyarázatát tudjuk adni annak, ha megtagadjuk valakitől a segítséget, de a legfondorlatosabb az, hogy így akarunk segíteni rajta.
Összefonódik a tekintetünk, csak ülünk, nézzük egymást, egyikünk sem szólal meg, mégis rengeteg mindent közlünk.
Aki kiválik, azt meggyűlölik.
A nyers, durva szókimondás nem segít egy másik karakter megítélésében. Sosem szabadna lefelé fölényeskedni, felfelé alázatoskodni.
A legtöbb kapcsolat - legyen az szerelmi, baráti, szülői, házastársi - azért üresedik ki, válik unalmassá, mert az egymással "kommunikáló" felek nem mernek lelkük mélyéből beszélni.
Az emberi életek fonalai sohasem szakadnak el teljesen, hanem összefonódnak, egymásba akadnak, és végül valamiféle protoplazmává olvadnak össze, mely szabad szemmel láthatatlan, valamiféle eleven lánnyá, mely mozog, hajlik, valami amőbaszerű ősállattá, mely körülöttünk tekereg, kacskaringózik, alakját változtatja, szétömlik, míg teljesen körbe nem fog és be nem szippant bennünket.
Az udvariassága pedig nem udvariaskodás volt, nem bók, nem üres fecsegés. Sokszor csak abban állott, hogy kellő pillanatban, észrevétlenül elhelyezzen egy közönyösnek látszó szót, melyet valaki kétségbeesetten várt tőle, mint életének igazolását. Ezt a legkülönb erénynek tartotta.
Azért van szükséged támaszra, hogy önállóságodat meg tudd tartani.
Legközelebb azok állnak hozzánk, akik a leginkább megértik, mit is jelent nekünk az élet, akikben a mi érzéseink kapnak új erőre, akik győzelemben és vereségben a kezünket fogják, akik megtörik magányunk csendjét.
Ha az emberek egy helyen dolgoznak, és együtt töltik a munkaidejük nagy részét, akkor éppen úgy kialakulnak köztük a szokások és az előítéletek szabályai, mint valami törzsnél.
Miért csak addig mosolyognak az emberek, amíg egymásra néznek?
Facebook
Pinterest