Idézetek az igaz szerelemről
Sohasem beszéltek arról, hogy szeretik egymást. Úgy nőttek fel egymás mellett, mint két fa, amelynek gyökérzete közös talajban, ágazata a levegőben, illata az égben keveredik össze. Csak az a vágyuk volt közös, hogy inkább választották volna a halált, mint azt, hogy akár egy napra is elváljanak egymástól.
Szerelmesek voltak egymásba, mindig is szerették egymást, bár néha szívesen tagadták volna. És mert szerették egymást, mindent túléltek, amit a sors az útjukba vetett.
Olykor mindannyian kudarcot vallunk. A botlásainkból tanulunk. Majd tanítjátok egymást, ha fáj is néha. A szerelem sok sebet begyógyít.
A szerelem, olyan, mint a jó bor: egy kevés boldoggá tesz, de túl sok, megbolondít.
Mint szelíd tavaszi Eső a rónára, Ugy hulldogál csókod Ajkamra, orcámra, Mindenik cseppjéből Egy-egy virág terem... Csókzáporos tavasz!... Virágos szerelem!...
A szerelem az adni tudás képessége nélkül olyan, mint egy kert, amelyben nincs virág. Én minél többet szerettem volna adni neki magamból. Nagyon szerettem volna, ám egész idő alatt kőfalba ütköztem.
Ha fegyver vagy, hadd legyek golyó a tárban. Ha eső vagy, leszek majd egy porszem a sárban. Ha nap vagy, az arcomhoz érjen a fényed. Mindig égjen.
Ő sokkal inkább én, mint jómagam. Bármiből van is a lelkünk, az övé s az enyém egy.
Sült-főtt ételt és szerelmet akkor lehet megítélned, mikor már kissé kihűltek.
Ő az, aki bármi rosszban valami jót is talál; nélküle nehezebb volna az élet - és könnyebb a halál.
A külvilág igazgyöngyszínűvé homályosul, és édes ambróziába süpped. Őket elnyeli, szétszaggatja, majd szanaszét tépett porcikáikat összelebegteti, s ezenközben némely sejtjeiket bizonyosan összecseréli a tébolyító-elsimító, múlhatatlan-változékony, mágiázós-játékos, mesei szép szerelem.
Roppant kimerítő ez a szerelem nevezetű bomlott valamicsoda.
A szerelem nem birtokol, nem is bitorol. Nem szolgává tesz, hanem felszabadít. Nem gúzsba köt, hanem ünnepi csokorba.
Amióta az eszét tudja, csakugyan örökké szerelmes: egy fiúba, akit egy pillanatra látott a buszról, egy fényképbe, amelyik pár hétig kinn állt a fényképész kirakatában, Dobó Istvánba az Egri csillagokból, és valakibe, akit csak úgy kitalált magának.
Aznap reggel, amikor arra ébredt, szerelmes belé - valamit álmodott vele, hogy mit, arra már nem emlékezett, de az ébrenlét első pillanataiban még érezte az elvonuló gyönyör utolsó hullámát, és egész nap vele maradt valamilyen boldog és tárgytalan izgalom - az élet hirtelen megint izgalmas és rejtelmes lett.
Facebook
Pinterest