Idézetek az igaz szerelemről
Kahlil Gibran azt mondja: a két szerelmes olyan, mint egy templom két oszlopa - ugyanazt a tetőt tartják, de önmagukban állnak. A tető tartása szempontjából együtt vannak, de lényegüket, lényüket tekintve különállók. Legyetek egy templomnak, a szeretet ugyanazon templomának oszlopai, melyek ugyanazt a tetőt tartják, de gyökereitek saját lényetekből eredjen. Akkor megismeritek az egyedüllét szépségét, tisztaságát, egész-ségét és egészségességét is, és megismeritek az együttlét örömét, táncát, muzsikáját is.
Az együttléthez két emberre van szükség, két független emberre. Az együttlét akkor gazdag, méghozzá mérhetetlenül gazdag, ha mindkét fél tökéletesen független. Ha függnek egymástól, akkor az nem együttlét, hanem rabság, rabszolgaság. Ha egymástól függnek, ha egymásba kapaszkodnak, ha birtokolják egymást, ha nem engedik egymást egyedül lenni, ha nem engednek egymásnak elég teret a növekedéshez, a fejlődéshez, akkor ők ellenségek és nem szeretők - ártalmasak egymás számára, mert akadályozzák egymást lelkük, lényük megtalálásában. Miféle szerelem az ilyen? Ez csak az egyedülléttől való félelem, nem pedig szerelem; csak félelmükben kapaszkodnak egymásba. De a valódi szerelem nem ismer félelmet. A valódi szerelem képes az egyedüllétre, a tökéletes egyedüllétre, és ebből az egyedüllétből fejlődik ki a valódi együttlét.
Az elképzelésed szerint a szerelemben a szerelmesek feloldódnak egymásban. Igen, vannak pillanatok, amikor feloldódsz - de épp ez a szépsége az életnek és minden létező dolognak: hogy amikor a szerelmesek egymásba olvadnak, ugyanezekben a pillanatokban nagyon tudatossá, nagyon éberré is válnak. Ez a feloldódás nem a részeg ember feloldódása, ez nem egy öntudatlan feloldódás. Ez nagy tudatossággal, éber tudattal jár együtt. Egyrészről felolvadnak - másrészről pedig első ízben bepillantást kapnak egyedüllétük végtelen szépségébe. Mindig a másik határozza meg őket, az egyedüllétüket, és ők határozzák meg a másikat. És ezért hálásak egymásnak. A másiknak köszönhetik, hogy megláthatták saját magukat, eredeti arcukat; a másikból egy tükör lett, mely őket tükrözi vissza. Két szerelmes mindig tükör egymás számára. A szerelem eredeti arcod tudatára ébreszt.
Az első gondolat az, hogy amikor az ember beleszeret valakibe, akkor tulajdonképpen azon jó és rossz tulajdonságaiba szeret bele, amik a saját származási családjában el vannak nyomva. Ezek a tulajdonságok a rózsaszín ködön át csodálatosnak tűnnek. Ezek köztünk különbségek. Ő ilyen, én meg olyan vagyok. Pont azért vonzódom hozzá, mert az, amilyen ő, belőlem hiányzik. Később azonban ez a tulajdonság elkezd ijeszteni, taszítani, irritálni. A fő gondolat az, hogy a társunk épp azokra a tulajdonságokra tereli a figyelmünket, amelyekben mi magunk nem vagyunk eléggé kidolgozva. Ha ezeket a tulajdonságoktól, értékektől magunkban rettegünk, elutasítjuk, akkor később az ilyen tulajdonságokkal bíró párunkat is el fogjuk utasítani.
Ha egyszer szerelmes az ember, akkor már mindegy, olyan lesz, mint a talp: ha vízbe áztatjuk, kedvünk szerint hajlíthatjuk.
Szeretni szükségszerű, a szerelem mégis a legteljesíthetetlenebb parancs, mert ha beteljesíted, feloldódsz és eltűnsz benne, mint cukor a forró teában.
Erőtlen leszek én mindig a maga szemétől. De maga is éntőlem. Amikor először láttuk meg egymást... Úgy szédültünk meg egymástól, hogy védekezni se volt időnk ellene. Rajtunk ütött a szédülés, mint egy őrszemen az ellenség.
A csábítás (...) kétségkívül sok ezer éves bűncselekmény, bár olyan ősi hagyományai természetesen nincsenek, mint az emberölésnek.
A nagy szerelmekben az a csodálatos, hogy a szenvedély ahhoz hasonlatossá alakít bennünket, aki a vágyunk tárgya. Nem azért szeretem, mert olyan akarok lenni, mint ő, hanem mert arra vágyom, hogy kiegészítsen.
Az a részünk, amelyik szégyelli a lelkesedést, elpusztítja a szerelmest. Az a részünk, amely szégyelli a testi élvezeteket, a szerelmes ellenpólusa. Az a részünk, amelyik a szerelmes, azzal számol, hogy érik meglepetések, és hogy rátalál valamire, ami jó, és aminek van értelme. Tud csodálkozni. Ő az örök fiú, a puer aeternus, aki ragyogó gyermekszemekkel néz mindent. Ha tompává válik a tekintet, mert már semmit nem vár az ember, akkor a szerelmes elveszett.
A szerelmes az a részünk, amelyik vállalja azt a kockázatot, hogy függővé váljék. Aki egész életében távolságtartó marad, mert tudja, hogy szenvedni fog, ha függővé teszi magát, az nem szerelmes. A szerelmes nem fél attól, hogy magára vegye ezt a fájdalmat.
Nagyon kérlek, őrizd meg magadban a pillantásodat, amelyik csak engem, és csakis engem látott, és körös-körül minden más megszűnt a számára. (...) Bánj vele takarékosan, ne pazarold el másokra.
Él egy legenda a makacs hetedik hullámról. Az első hat kiszámítható és kiegyensúlyozott. Meghatározzák egymást, építenek egymásra, nem okoznak meglepetést. (...) De vigyázat, jön a hetedik hullám! Ez kiszámíthatatlan. Sokáig fel sem tűnik, benne van az unalmas végjátékban, igazodik az előtte kifutó hullámokhoz. De néha kitör. Mindig csak ő, mindig csak a hetedik hullám. Mert gondtalan, gyanútlan, lázadó, mindent elsöprő, mindent újjáalakító. Számára nincs azelőtt, számára csak a most van. Ami után minden más lesz. Hogy jobb-e vagy rosszabb? Azt csak azok tudják, akiket elragadott magával, akiknek volt bátorságuk szembemenni vele, engedni, hogy a bűvkörébe vonja őket.
A bennünk levő szerelmes a jót, az igazat és a szépet keresi; és ezt tudja élvezni önmagáért. Az a képesség ez, hogy valaki tud örülni mindennek, és nem azért, mert hoznak nekem valamit a dolgok, hanem mert léteznek. Ha észrevesszük, hogy mosolygunk, ha látunk valamit, akkor ez olyankor a bennünk levő szerelmes. Nézünk egy kis állatot, és boldogok vagyunk, mert az van. Miért alkotta meg Isten ezt a furcsa állatkát? Egyszerűen van, gratis, anélkül, hogy szükséges lenne. És éppen ezért csodálatos. A szerelmes keresi, hogyan fejezhetné ezt ki. Komponál, muzsikál, táncol, verset ír, csókol és ízlel.
Az a szerelmes, aki egészen a jelenben, az itt és most-ban él. Mindössze a jelen az övé, és ő élvezi. A jelen - szemlélődő jelenlét. Itt van minden, amire szükségem van. Miért kellene mindig elöl járnom és a jövővel törődnöm? A szerelmes a jelen élvezője, aki az isteni nektárt kihörpinti mindenből, ami van.
Facebook
Pinterest