Idézetek az időről
Mindig volt és mindig lesz egy napszak, hol korán érkezők és későn jövők akarva-akaratlanul összefutnak, s egybefogják a széteső időt.
Mint a vándor, aki egy bonyolult hegyrendszert ismert meg vándorlásai közben, s a legmagasabb csúcsra érve, átlátja egy táj szerkezetét, áttekinti a hegycsúcsok összefüggő sorozatának geológiai törvényszerűségét, úgy látjuk mi is a múló évekkel a rendszert mindabban, ami történik életünkben és mások életében. Ez az áttekintés, melyet csak az évek múlása hoz meg, a legnagyobb elégtétel, melyet az emberi és világi dolgok megismerése közben szerezhetünk.
Vajon hová tűnik az idő, ha már elhasználtuk, és nincs rá szükség? Talán olyan lehet ez is, mint a hang, mely a hosszú folyosó falairól újra meg újra visszaverődve egyre gyengül, míg végül teljesen elenyészik? Mert akkor létezhet talán visszhangja valahol annak az időnek is, amikor még mindannyian együtt voltunk?
Nem az enyémek az évek, melyek időmet emésztik. Nem az enyémek az évek, melyeket még megérek; A pillanat az enyém és ha erre figyelek, akkor az enyém az, aki időt és örökkévalóságot teremtett.
Idő az, ami akkor történik, amikor semmi más nem történik.
Ahányszor egy órányi idő elveszik, az életből pusztul el egy darab.
Az egyetlen dolog, amit megbántam az életemben, a hosszúsága. Ha újra kezdhetném, ugyanezeket a hibákat követném el, csak hamarabb.
Láttam a jövőt. Olyan, mint a jelen, csak hosszabb.
Tudod, mi olyan szép itt? Nézd: ahogyan sétálunk, a homokban hagyjuk a cipőnk nyomát, itt maradnak, szépen kirajzolódnak. De holnap, amikor felkelsz és végignézel ezen a hosszú parton, semmit sem látsz, sehol egyetlen nyom, jel. Éjjel a tenger elmossa. A tenger mindent elrejt. Mintha soha senki nem járt volna itt. Mintha mi sem léteztünk volna. Ha van hely a világon, ahol arra gondolhatsz, milyen semmi vagy, hát ez itt olyan. Már nem föld és még nem tenger. Nem ál-élet, de nem is valódi. Idő. Múló idő. És kész.
Valami örök tovasuhogás valami csöndbe, puha végtelenbe, valami tegnap, mely mintha ma lenne...
Sosem tudhatjuk, mi lesz abból, ha megváltoznak a dolgok. És azt talán tudjuk, hogy mi lesz abból, ha semmi sem változik?
Aki ma a holnapé akar lenni, csak azt éri el vele, hogy holnapután a tegnapé lesz.
Mindig a holnapban reménykedünk, a holnap viszont valószínűleg tőlünk remél egyet-mást.
Már a jövő sem a régi.
Az időt is érhetik zökkenők és balesetek, miáltal darabokra törhet, és otthagyhatja egy szobában valamelyik örök szilánkját.
Nincs oly titok, amit az idő fel ne fedne.
Facebook
Pinterest