Idézetek a gyermekről
A vessző és dorgálás bölcseséget ád; de a szabadjára hagyott gyermek megszégyeníti az ő anyját.
Haszontalan dolog a gyermekek boldogságát ruhával, játékkal, édességgel mérni. A szép ruha inkább csak gond; az édesség az valami lelkiismeretfurdalás-féle. (...) A gyermek boldogságát csak birodalmakkal lehet mérni és szabad idővel. Kérdezd meg, mekkora országa volt a csatangolásra; aztán mennyi időt volt önmagára hagyva, s körülbelül tudod, milyen volt a gyermekkora. Nélkülözni is főként ebben a kettőben tud.
Meg kell érteni a gyermeklelket, s óvó, bizalmas társul kell odaadni neki a mi voltaképpen egyazon, csak éppen terjedelmesebb, fölnőtt lelkünket.
A felnőttek sokszor nem értik meg, hogy a gyerek számára sokkal fontosabb az a tény, hogy foglalkozzanak vele, mint az, hogy ezt milyen jelleggel teszik, dicsérik-e vagy büntetik. A lényeg a törődés. Ezért az agresszivitás, az engedetlenség kiváló lehetőség arra, hogy a gyerek felhívja magára a felnőttek figyelmét, és kikényszerítse a vele való foglalkozást.
Ha egy fiatal házaspárnak ördögfiókája születik, a fiatal házaspár belátható időn belül felismeri az ivadék ördögi jellegét, de ha egy öreg házaspár fogadja örökbe az ördögöt, akkor az ördög az ő szemükben angyal, és az is marad minden viszontagságon keresztül.
Mi, örökbe fogadott gyerekek kitaláljuk magunkat, mert ki kell; életünk legelején hiány, űr, kérdőjel van.
Minden újszülött ismeretlen világba csöppen, amely csak saját történetén keresztül válik megismerhetővé - életünket folyamatosan elbeszélve élünk mindannyian, de az örökbefogadottak élete már elkezdődött, amikor ők megérkeznek. Mintha olyan könyvet olvasnánk, amelyiknek hiányzik az első néhány oldala. Mintha érkezésünkkor már fölment volna a függöny. A hiányérzet soha, soha nem múlik el - nem múlhat el, nem is szabad elmúlnia, mert valóban hiányzik valami.
Az örökbe fogadott gyerek nem válik hirtelen családtaggá - sem az örökbe fogadó szülők, sem az újra meglelt vér szerinti szülők családjában.
Amink van, az a szerelem. De a szerelemnek gyümölcsöt kell teremnie, különben elvész.
Mióta bizonyosan tudom, hogy gyerek vagyok (...), mindenki úgy beszél velem, mint egy felnőttel!
A gyermekkori emlékeket néha elfedi és betakarja mindaz, ami később rárakódik, ahogy egy felnőtt zsúfolt szekrénye alján az elfeledett gyerekkori játékokat, de sohasem vesznek el végleg.
Az ember néha igazán elcsodálkozik a gyerekeken. Némelykor egészen váratlanul kirobban egyik-másik, akiről az ember azt gondolná, hogy semmi sem izgatja az égvilágon. Van olyan érzékeny természet, amelyik nem tud kifejezésre jutni mindaddig, míg el nem hajszolják a tűrőképessége határáig.
A gyermekek furcsa kis teremtmények. Ha nagyon megijednek, különösen ha olyasmitől, amit nem értenek... nem beszélnek róla. Magukba fojtják. Látszólag, talán, elfelejtik. Az emlékkép azonban mégis ott rejlik bennük, valahol mélyen.
Miért fél a gyerek a sötétben? Mert nem tudja, hogy amit ott lát, az nincs is ott. Mert túlgondolja, túlbonyolítja, olyasmit képzel oda, ami nem létezik. Ezért félünk. Tudatlanságból, túlgondolásból.
A gyerekek nem mindig szaladnak a szüleikhez, ha balesetet vagy valami váratlan, erőszakos cselekményt látnak az utcán. A gyerekek nagyon jól tudnak titkot tartani. Megtartják maguknak, és gondolkodnak rajta. Vagy egyszerűen csak büszkék rá, hogy van egy titkuk, amit nem osztanak meg senkivel.
Facebook
Pinterest