Idézetek filmekből
Az életet nem választjuk, hanem éljük.
Amikor a szívünket követjük, amikor nem engedünk... Vicces, igaz? Leesik a kő, a nap is jobban süt, és ha csak egy pillanatra is, de békére lelünk.
Néha egy lépést kijjebb kell lépni, hogy emlékeztessük magunkat arra, kik vagyunk és hol akarunk lenni. Néha ki kell lépnünk a saját világunkból, hogy megtaláljuk önmagunkat.
A hatalomról nem könnyű lemondani. Beismerni, hogy szükségünk lehet a segítségre barátoktól és szomszédoktól. Beletörődni, hogy egy szerettünk tényleg tudhatja, hogy mi a legjobb nekünk. Feladni saját helyes elhatározásunkat egy cseppet sötétebb szándékért. De egyeseknek a legnehezebb arról az erőről lemondani, amellyel saját vágyaikat fegyelmezik.
Valahogy így gondolkozom én is a szerelemről, teljesen irracionális, őrült, abszurd dolognak tartom, de elmondhatatlanul vágyom utána.
Már majdnem itt van, s alig várjuk, Szóljanak a harangok, s ünnepeljünk, Mert majd ha a telihold felkel, egész csapatunk énekel, Karácsony van!
A végén, amikor valakit elveszítesz, minden gyertya, minden ima hiábavaló lesz, mert az egyetlen dolog, amid marad, az a lyuk az életedben, ahol az a valaki, akivel törődtél, létezett.
Igen. Mindannyian szövünk terveket az életben, de terveink néha nem úgy alakulnak, mint ahogy elvártuk. A segítő szándékunkkal csak ártunk egy kapcsolatnak. Kísérletünkkel, hogy utána nyúljunk a másiknak, csak még messzebbre taszítjuk. Azzal, hogy leásunk a múltba, lehet, hogy a jelenünket gazdagítjuk. Ám vannak olyanok is, akik nem hajlandók lemondani a terveikről, akármilyen rosszul is alakuljanak.
Valahol mélyen e csontokban Nagy üresség tátong és egyre nő, Van valami, távol az otthontól, Ismeretlen erejű vágyódás gyötör.
A viselkedésünk, ahogy a fizikai formánk is, a szükségleteink szerint fejlődik, és így idővel elveszítjük azokat a részeket, amikre már nincs szükség, mint a féregnyúlványt, a hímek emlőbimbóját, és végül, hála az égnek, a hitünket egy teljességgel fölösleges mindenhatóban.
- Honnan tudod, hogy ő nem életed szerelme? Úgy értem, lehet az évek múlásával ő lesz az. - Nem, ez nem olyasmi, ami idővel fejlődik. Ez olyasmi, ami azonnal megtörténik. És folyik végig rajtad, mint a folyó vize vihar után. Feltölt és kiürít egyszerre. Érzed az egész testeddel... a kezedben, a szívedben, a gyomrodban, a bőrödön. Éreztél már így valaki iránt? - Igen, azt hiszem. - Ha gondolkoznod kell ezen, akkor még nem érezted. - És teljesen biztos vagy benne, hogy egy nap megtalálod? - Persze. Végül mindenki megtalálja. Csak sose tudhatod, hogy mikor vagy hol.
Az emberek nem igazán tudják, mi a különbség a figyelmeztetni, és a példát statuálni között. Pedig ez nagyon egyszerű. A legtöbben nem hallgatnak a figyelmeztetésre, viszont a statuálásból értenek.
Ha az életben meglátunk egy lehetőséget, meg kell ragadnunk. Legyen az reménység, egy esély, hogy bizonyíthassuk, mit érünk. Vagy egy jó alkalom, hogy megmutassuk egy gyermeknek a helyes utat. De néha, mikor a sors hívására válaszolunk, fogalmunk sincs, hogy milyen lehetőség vár ránk.
Igen. Bárhogy megrabol minket a halál, megtanít arra, hogy mi az igazán fontos. Például a viszonzás, azután, hogy egy életen át csak elvettünk. Hogy utánamenjünk annak, amit elengednünk sem lett volna szabad. Vagy hogy tekintsünk vissza arra, ami azzá tett, akik vagyunk? Ám előfordulhat az is, hogy a lecke, amit egy személy halála után megtanulunk, nem az, mint amire számítottunk.
Van olyan nő, akit hiába próbálnak betörni. Szabadon kell engedni, hogy a vadonban találja meg párját.
Facebook
Pinterest