Tanmese
- Két tűzoltó bemegy az erdőbe, hogy eloltsanak egy kisebb tüzet. Amikor végeztek, odamennek egy kis patakhoz. Egyiküknek csupa korom az arca, a másik viszont makulátlanul tiszta... melyikük fogja megmosni az arcát?
- Ez egy hülye kérdés: nyilván az, amelyiknek csupa korom az arca.
- Tévedsz: a kormos arcú ránéz a társára, és azt gondolja, hogy ő is olyan, mint a másik. És fordítva: az, akinek tiszta az arca, látja, hogy a társa csupa korom, és azt mondja magában: biztosan én is ilyen piszkos vagyok, meg kell mosakodnom.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Azt akarom mondani, hogy a kórházban megértettem, hogy mindig önmagamat kerestem a nőkben, akiket szerettem. Ránéztem tiszta, szép arcukra, és magamat láttam tükröződni bennük. De ők is rám néztek, és látták, hogy kormos az arcom, és bármilyen okosak és magabiztosak voltak, ők is magukat látták tükröződni bennem, és rosszabbnak hitték magukat, mint amilyenek.
Egy ember ül a kocsmában Damaszkuszban. Felnéz a poharából, és a halált látja, aki a sarokból mered rá. Felkiált: "Még nem jött el az időm!" Lóra pattan, és vágtában menekül Damaszkuszból. Átvág a sivatagon, és megérkezik Szamarrába. A hosszú úton megszomjazott. Megáll egy kútnál, ahol már várja a halál. (...) Amikor másodszor találkoznak, az ember így kiált: "Lehetetlen! Elszöktem előled Damaszkuszban." A halál szelíden a vállára teszi a kezét, és azt mondja: engem is meglepett, hogy Damaszkuszban látlak, mert a találkozónk helye mindig is itt volt a kútnál Szamarrában. Hiába minden. Az ember nem menekülhet, a végzet lesújt rá.
Utazol a repülőn. Fölnyúlsz, kiveszel egy szegecset. Mi történik? Valószínűleg semmi. A mögötted ülő is kiszed egyet. Semmi. A harmadik és a negyedik is. Egyszer csak lesz egy pont, egy utolsó szegecs, amikor már nem bírja a szerkezet, szétesik, lezuhan és mind meghaltok. Addig azonban viszonylag stabilnak látszik minden, mókás dolog szegecseket gyűjtögetni. Ilyenek az ökológiai rendszerek is. Nagy a tűrőképességük, sokat bírnak, de ha azt a bizonyos utolsó szegecset kivesszük, iszonyatosan gyors a szétesésük is. Onnantól az összeomlás visszafordíthatatlan. Mi, emberek jó ideje szedegetjük ki a szegecseket ebből a gépből, s azzal nyugtatjuk magunkat, hogy lám, csomóan kivettek előttünk is egyet-egyet, mégsem lett semmi baj.
Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer meg ezer apró, csillámló homok-szemcséből, és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.
És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.
(...)
És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült.
És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára és ledöntötték az ő oszlopát.
És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének.
Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi. Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. (...) A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat. De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt. (...) És azt gondolta: "Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem." A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába, és fogoly lett. A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. (...) Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni a létének értelmét, és lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását, és megcsúnyult. (...) Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között. (...) A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét, és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá. "Miért jöttél?" - kérdezte a halált. "Hogy újra együtt repülhess a madaraddal" - felelte a halál. "Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele."
Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s ennek az asszonynak volt két szép fia. Az egyik, az idősebbik, elszegődött egy hajóra, melynek első útja mindjárt a Csendes-óceánra vezetett. Mi történt vele, mi nem, nincs aki megmondja, mert hűlt helye lett a tengereken. A kisebbik otthon maradt. De egyszer, amikor az anyja elküldte cukorért (ami a hetedik ház), nem jött többé haza. Ez megtörtént eset. De a mesékben az özvegyasszonyoknak három fiuk szokott lenni s mindig a harmadik, aki boldogul.
Élt egyszer egy Goldberg nevű ember, aki nem akart mást, csak gazdag lenni. Mindennap elment hát a zsinagógába, és imádkozott Istenhez, hogy megnyerje a lottófőnyereményt. Ez így ment napokon, heteken, hónapokon, éveken át, de Goldberg soha nem nyert. Végül elfogyott a türelme. Így szólt Istenhez: "Cserben hagytál." Isten megtörte a csendet, és dörgő hangon így válaszolt: "Goldberg, segítened kell. Vehetnél legalább egy szelvényt."
Volt egyszer egy falubolondja, aki, amikor egy tízcentes és egy ötcentes közötti választás lehetőségét nyújtották neki, habozás nélkül az ötcentest választotta, a nézők nagy mulatságára. Egyszer megkérdezte tőle valaki, hogy ennyi idő után hogy lehet olyan bolond, hogy még mindig az ötcentest választja. A falubolondja ezt felelte: "Szerinted, ha egyszer is a tízcentest választottam volna, adtak volna valaha is még egyszer esélyt nekem?"
Facebook
Pinterest