Színház
Ez a színház lényege: közös térben, közös időben megéljük önmagunkat, és azt, hogy egy közösséghez tartozunk.
Nem vagyok pszichológus, nem tudom, mitől, hogyan gyógyulnak a lelki sebek, de a színház akkor működik, ha erős az alkotóban a közlésvágy és pontosan tud fogalmazni.
A színház szerintem egy olyan fórum, ahol mindenki érti egymást. Egy nyelven beszélünk, a színház nyelvét használjuk.
Azonnal érződik, hogy jön-e aznap az emberrel a közönség. Amikor nem, az nagyon nehéz, mert ilyen helyzetben könnyen abba a hibába lehet esni, hogy elkezdünk erőlködni, ami viszont csak még inkább eltartja az egésztől a közönséget. Fontos, hogy legyen bennünk egy könnyedebb lelki tartás, nem szabad erőltetni semmit, így végül többnyire átbillen a dolog. Nagyon érdekes, hogy sokszor elég csak három-négy ember, akik képesek magukkal vinni a közönség többi részét, akiknek köszönhetően eluralkodik egy hangulat. Talán pont ez a színház lényege, hogy minden este másik közönséggel találkozik az ember, és hogy miként sikerül hatni rájuk újra és újra.
Ha mindenki szereti egymást, általában gyenge és unalmas előadás születik. Ahol konfliktus van, ott pedig addig hergelik egymást az emberek, amíg kifacsarják a legjobbat a másikból.
Szerintem a színházban semmire sincs képlet, nincsenek szabályok, és nem lehet tudni, mi az, ami segít. (...) Súgnak az ösztönök, lendít a lazaság, de támogathat a gyötrődés is...
Semmilyen összefüggés nincs az előadás minősége és a díszlet gazdagsága között.
A vallás (...) a színházban ritkán van jelen, a színészet kicsit ateista szakma. Vannak közöttünk, akik vallásosak és hisznek, de egy színésznek azért alapvetően mindent és mindenkit meg kell kérdőjeleznie. Mindegyik vallásnak vannak bizonyos kitételei, amiket, ha valaki hisz, maradéktalanul elfogad, ezek pedig megkérdőjelezhetetlenné válnak saját személyiségén belül. Márpedig a színház mindent meg akar cincálni, ízekre szedni és kiforgatni önmagából. Az a dolga, hogy vitatkozzon, kérdéseket tegyen fel, újravizsgáljon, fölforgasson.
A színház kiszámíthatatlan. Ugyanolyan erővel csinálja az ember azt is, amit a nézők nem szeretnek, és sokszor váratlan, hogy valamit megszeretnek.
Annyiszor hallottuk már, hogy a kutya se fog ebbe vagy abba a színházba járni, és különben is jön a tévé, a videó, a film, meg a színházi felvétel. A közösségi élmény létszükséglet. A moziban is az a jó, hogy együtt bámulunk, zörög a vetítőgép, meg a másik kukoricás zacskója. A színházban pedig lesed, hogy a többiek felöltöztek-e rendesen, nevetnek-e, köhögnek-e, hogy lesz-e közös vastaps.
A jó színház társként kezel, soha nem alattvalóként, olyan, mint a szerelem. Soha nem adhat válaszként kész megoldásokat.
A rossz színház nagyon pontos képet ad arról, milyennek kellene lenni, ezen keresztül nevel, lényegében a közhelyszerű jóra nevel. Azt akarja bizonyítani, hogy van jó törvény és rossz törvény, jó ember és rossz ember. Megoldást ad. Kész formákat ad. Ha úgy akarom, ebben hasonlít a jog felfogásához. A jó színház ezzel szemben elgondolkodtat, mert neked kell elvégezni a feladatot, hogy mi az adott helyzetben a jó döntés, nem rág a szádba kész feleleteket.
A színház ma Magyarországon azt a helyet jelenti, ahol jobb vagy rosszabb alkotók létrehoznak műveket, és várják, hogy megnézzék azt emberek. Természetesen van kivétel, de túlnyomórészt erről beszélhetünk. Szerintem a színház ennél jóval több kell, hogy legyen. A színház ennél jóval több.
A színház szakrális hely, ugyanúgy, mint a templom. Egy színész pontosan ugyanazt a munkát végzi, amit egy pap. Abban az esetben persze, ha hiszünk a színész valódi feladatában.
Facebook
Pinterest