Sebészet
Az emberi test egyike a legszentebb helyeknek, amit nem arra terveztek, hogy valaki belépjen rajta, s mostanra is csak az emberi zsenialitás tette hozzáférhetővé.
Ha az autódat szerelőre bízod, igyekszel egy isteni szerelőt találni. Ha az életed bízod egy sebészre, akkor igyekszel egy istent találni.
A sebész nem Isten, nem omnipotens, nem képes mindenre. Nem képes életet teremteni, csak az élet folyását képes biztosítani. És még ez sem mindig helytálló.
Egy sebésznek egy halottmentes nap ritka ajándék. Minden nap szembenézünk a halállal. Minden nap életeket veszítünk el. És minden nap azt reméljük, hogy nem kerül rá sor. Kötődünk a halálhoz. Láncokkal, mint a foglyok. Mint a rabok.
Minden sebésznek van egy árnyéka. A félelem és a kétely sötét fellege, ami még a legjobbakat is kísérti a műtőben. Úgy teszünk, mintha az árnyék nem lenne ott. Reménykedünk, hogy ha még több életet megmentünk, új technikákat sajátítunk el, gyorsan és messzire futunk, az árnyék belefárad majd a hajszába. De ahogy a mondás tartja: az árnyékodtól nem menekülhetsz. Minden sebésznek van árnyéka, és csak úgy szabadulunk meg tőle, ha eloltjuk a lámpát. Ha nem menekülünk a sötét elől, és a félelmünk szemébe nézünk, emelt fővel.
A sebészek okkal tanulják meg forgatni a szikét. Szeretjük azt mutatni, hogy kemény, hideg fejű tudósok vagyunk, eljátszani, hogy semmitől sem rettenünk meg, de az igazság az, hogy azért leszünk sebészek, mert azt reméljük, hogy legyőzzük, ami a lelkünk mélyén kísért minket: a gyengeség, a halál. (...) Nemcsak a sebészekre igaz. Igazából senkit nem ismerek, akit ne kísértene valaki vagy valamim, és valahányszor megpróbáljuk egy szikével kivágni a fájdalmat vagy elrejteni a szekrény mélyére, rendszerint belebukunk. Csak úgy tűnnek el a ronda foltok, ha új lapot nyitunk, vagy eltemetünk egy régi történetet, hogy végre, végre megnyugodjon.
Egy jó altatóorvos elengedhetetlen minden fontos sebészeti beavatkozásnál. Ha nincs, még a világ legnagyszerűbb sebésze is tehetetlen. Ha van, még egy viszonylag tehetségtelen sebész is jól szerepelhet.
Sebésznek lenni tényleg olyan, mintha kábítószerfüggő lenne az ember. Amikor először megkapja a sikeres műtét utáni varázslatos érzést, utána mindennél jobban vágyni fog rá, és mindent megtesz azért, hogy megint átélhesse. Szüksége lesz az izgalomra, a vérében felszabaduló adrenalinra és az operáció utáni euforikus beteljesülésre. Lételemmé vált, hogy életeket mentsek meg. (...) Ha nem kaphatom meg, beteg leszek, és kifakul minden az életből, ami érdekessé teszi. Melankóliába esem, és csak egy lépés választ el a depressziótól!
El kell felejteni, hogy mindenkit megmenthettek, aki ebbe a kórházba kerül. Az ember halandó. A sebesült egyszerűen nem bír ki mindent. És a sebész se.
Minket nem a páciens végső felépülése érdekel. Csak az érdekel, hogy élve kikerüljön innen, hogy majd másvalaki rehabilitálhassa. Egy bizonyos pontig törődünk az ujjakkal, kezekkel, karokkal és lábakkal, de néha feláldozunk egy lábat, hogy megmentsünk egy életet, ha a többi seb fontosabb. Sőt néha azért veszítünk el egy lábat, mert ha még egy órát elvesztegetünk a megmentésére, egy másik beteg a műtét-előkészítőben meghal, mert túl későn kerül az asztalra. Ezt eleinte nehéz elfogadni.
Facebook
Pinterest