Rák
A ráknak inkább fázisai vannak, semmint folyamata; a rák elsősorban "végzetes" betegség. Lassan, alattomosan dolgozik: a gyászjelentések állandó fordulata, hogy a beteg "hosszú szenvedés után" hunyt el.
A rák nem mond semmit a lélekről, csak azt tárja fel, hogy testünk, bármily sajnálatos is ez, csak test és semmi egyéb.
Meddig lehet bohóckodni? Sokáig. De nem a végtelenségig. A halálos betegséget, és a rák az, akkor is, ha nem halunk bele, valahogy (és tisztelettel valahogy!) a végtelennel hozzuk kapcsolatba. Ezt nem érzem, a végtelenséget. Igaz, a végességet se.
A sok megrendítő dolog közül a legrémesebb dolgok egyike az, amikor látod az orvosok szemében a sajnálatot, azt, hogy tudják, engem már nem lehet megmenteni az ő tudásuk szerint. Vagy amikor elszörnyülködnek a fiatalságodon.
A kemoterápia vagy a sugár túlélése gyakorlatilag semmi ahhoz képest, hogy bele kell nézni a tükörbe, és azt kell mondani annak a képnek, amit ott látok: akkor ez mostantól nincs többé, haver, mától minden másként lesz, mert nincs választásunk, ha élni akarunk, együtt, békében, te meg én.
A ráknál csak egy dolog nagyobb szívás. Az, ha a gyereked rákos.
Parányi dolgokról beszélünk, mégis olyan félelmetes kimondani azt a szót, hogy rák. Legyőzhet minket ez a kis hülye valami, ha engedjük neki. Olyan nehéz összerakni a gyógyulást.
A gyógyulás sokszor nagyobb és megrendítőbb fájdalommal jár, mint maga a betegség. A gyógyulás nem azt jelenti, hogy jobban vagy, és kevésbé kezd valami fájni, hanem épp ellenkezőleg. Sokszor lemegy a mélyére, belevág még a csontodba is, mert ahogy szakadoznak fel a rossz sejtek, úgy rándul össze a test, hiszen amint távoznak belőlünk a nem odavaló dolgok, a nem odavaló sejtek és gondolatok, az nem lehet érzésektől mentes. És nincs rá semmilyen csillapító.
Ha rákról van szó, az emberek a hepiendet szeretik hallani, nem az unalmas részleteket.
Csak egy dolog lehet rosszabb annál, hogy rákos vagyok, ez pedig az, hogy el kell mondanom az embereknek. Nem is annyira a közeli családtagok okozzák a fejtörést - például egy anya, aki olyan fékezhetetlenül zokog, hogy azt hiszed, ettől a puszta erőfeszítéstől is elájul. Inkább az ismerősöknek, a munkatársaknak, a szomszédoknak, a fodrászodnak, na, ők azok, akiknek a legrosszabb elmondani a hírt.
Egy rákos diagnózis különösen nagy stresszt jelenthet, de én úgy látom, az egész valójában nézőpont kérdése. Úgy értem, mind meghalunk, nem igaz? Lehet, hogy ma este kisétálok innen és elüt egy busz. Komolyan, senkinek sincs hatalma a fölött, hogy mikor hal meg, és ez az, ami igazán ijesztő benne, nem? Az irányítás elvesztése.
Meglepően sok ember járkál agydaganattal, és nem is tud róla. A tragédia már csak ilyen. Csak ül, társaságot nyújt, vár. És neked halvány fogalmad sincs róla.
Az a legrosszabb a rákban, hogy semmi nem változik meg tőle igazán. Az ember ugyanúgy önmaga marad, még a potenciálisan végzetes dráma közepén is. A telefonhívások és az alufóliával letakart lasagnák pár napig vagy egy hétig tartanak, majd abbamaradnak, és az ember ott áll a rákkal, ahogyan korábban ott állt a munkájával, a törlesztőrészletével vagy a másodosztályú házasságával.
Nyilván nem lehet úgy leélni egy életet, hogy mindenben a rák veszélyét, lehetőségét látjuk, mert akkor meg lehetne bolondulni, és vélhetően ez a dolog soha nem egytényezős, de mégis azt gondolnám jó alapelvnek, hogy amit lehet, iktassunk ki, csökkentsük a kockázatokat.
A halhatatlanságot keressük, de a maguk perverz módján ugyanezt teszik a rákos sejtek is.
Facebook
Pinterest