Menekültek
Hallottam, azt mondják, minket nem hívott senki. Nem látnak szívesen. A bajainkat vigyük inkább máshová. De én anyád hangját hallom a tengerárban, s azt súgja a fülembe: "Ó, ha látták volna, kedvesem! Csak a felét annak, amit te. Ha látták volna! Biztosan jóindulatúbbak lennének."
A válság az emberségünk szakítópróbája - vagy engedünk a gyanakvásunknak és a félelmeinknek és falakat húzunk fel, vagy a másik emberben saját magunkat látjuk viszont.
A menekülteknek eszük ágában sem lenne az életüket kockáztatni, ha boldogulnának ott, ahol élnek. A mélyszegénységből kitörni igyekvő migránsok nem szállnának fel a hajókra, ha otthon vagy a szomszédos országokban el tudnák tartani magukat és a gyerekeiket. Senki nem pocsékolná embercsempészekre az élete során megspórolt pénzét, ha legálisan jelentkezhetne letelepedési programokra egy biztonságos országban. Amíg ezeket a problémákat nem oldjuk meg, az emberek továbbra is megpróbálnak majd átkelni a tengeren, és veszélybe sodorják az életüket, hogy méltó körülmények között élhessenek.
A menekültek veszélyes utazásra vállalkoznak, hogy Európában biztonságra találjanak, de sokszor csalódás és halál lesz az osztályrészük. De nem helyeznénk az életünket irgalmat nem ismerő embercsempészek kezébe, és legfőképp nem kockáztatnánk az életünket, ha lenne más lehetőségünk. Megismertük a háború borzalmait, elveszítettük az otthonunkat. Az egyetlen vágyunk az, hogy békében éljünk.
Isten ellen való vétek bárki halandót be nem fogadni a házba; ki-ki vagyoni helyzete szerint készített étellel fogadja az idegent. Ha elfogyott, az iménti vendéglátó másik vendéglátó hajlékot mutat, és oda is kíséri: a legközelebbi házat keresi fel, minden hívás nélkül. De ez nem is fontos: ugyanolyan szívélyességgel fogadjak őket. Ismerős és ismeretlen között vendégjog tekintetében senki sem tesz különbséget.
Az előítéletesség és a szélsőségesen agresszív cselekedetekre való hajlam éppen akkor a legerősebb, amikor nincs személyes érintkezés "az idegennel", megteremtődik viszont a potenciális ellenség képe. Egyszerűen azért, mert ez tulajdonképpen egy projektív felület: minden negatív érzésemet, indulatomat, minden problémámat rá tudom vetíteni. Még egy viszonylag egészséges társadalomnak is - hát még egy megnyomorítottnak - szüksége van arra, hogy bűnbakot találjon. Ebből a szempontból a menekült ideális célpont, hiszen róla végképp semmit nem tudunk, tehát minden bennünk lévő dühöt rá tudunk vetíteni. Ebből egy "majdhogynem társadalmi konszenzus" alakulhat ki, hiszen mindnyájunknak vannak sérelmei, a menekültekkel szembeni utálatunk pedig olyan téma, amit meg lehet osztani másokkal.
Bánjanak úgy a menekültekkel, mint ahogy elvárnák, hogy velük bánjanak, ha menekültek lennének.
Az illegális munkásokról itt és Európa más vidékein senki sem beszél. Mindenki tudja, hogy itt vannak - nélkülük az iparosított európai mezőgazdaság nem tudna ezeken az árakon termelni -, de senki sem akarja őket észrevenni.
Az éhezők tömege – gyermekek, nők, öregek, menekültek, bevándorlók és munkátlanok sokasága – emeli hozzánk jajszavát. Kérlelnek minket, és válaszban bíznak. Hogy zárhatnánk be fülünket, s hogy zárhatnánk el tőlük azt az öt kenyeret és két halat, melyet Isten helyezett a kezünkbe? Ha mindegyikünk hozzáteszi a magáét, akkor mindannyian tehetünk a szegényekért.
A politikusok mindig szeretnek egy csoportot megjelölni, ami ellen az agressziót könnyű kiváltani. Ha van ilyen csoport, és nagyon jól megfogalmazható, hogy miért őket utáljuk - például bevándorlók, menekültek, háromfülűek csoportját tudnám leginkább említeni - ez mindig egy politikai eszköz, és nincs valós tartalma.
Hosszú távon egyetlen társadalom sem bírja el, ha emberek milliói jogfosztottan illegalitásban élnek. Az európai társadalmak azonban még kevésbé engedhetik meg maguknak saját törvényeik érvényesítését, azaz az összes illegális felkutatását és kiutasítását: mivel itt több millió dolgozó emberről van szó, ez egész gazdasági ágazatok számára okoznak jelentős nehézségeket.
Kényelmes kelet-európai vagyok, nem hajt a túlélés vágya, zsebemben lapul a magyar személyi, amivel akkor megyek át ezeken a határokon, amikor akarok. Hiányzik az, ami erőt adhatna ahhoz, hogy félrerúgjak bárkit, gyereket, asszonyt, hogy helyem legyen a vagonban. (...) A viszonylagos jólétből idecsöppenve képtelen vagyok felvenni a versenyt bárkivel is, aki már maga mögött hagyott mindent, és még nincs előtte semmi, csak az őrült nagy bizonytalanság.
Facebook
Pinterest