Kutya
Nem arról van szó, hogy az állat szeretne beszélni, csak nem tud. Mi szeretnénk, ha beszélne, csak nem tudjuk rávenni.
A legtöbb állat, de különösen a kutya, se nem kifejezésképtelen, se nem néma. A kutyák, ahogy a farkasok, a szemükkel, fülükkel, farkukkal és testtartásukkal is kommunikálnak. A némaságtól pedig igen messze áll az, hogy nyüszítenek, morognak, vakkantanak, csaholnak, nyöszörögnek, vinnyognak, ugatnak, ásítanak és vonítanak - teszik mindezt már életük első néhány hetében.
Azt képzelni, hogy a kutya gondolkodása egyszerűen az emberi diskurzus lebutított formája, lealacsonyító a kutyára nézve. Számomra, kommunikációjuk lenyűgöző nagysága és változatossága dacára, éppen az teszi különösen becsessé a kutyákat, hogy nem használnak nyelvet. A hallgatásuk az egyik legvonzóbb vonásuk tud lenni. Ez nem némaság: csak a nyelvi zaj hiánya. A kutyával való együtt hallgatásban nincsen semmi kínos: sem abban, ha a szoba túloldaláról bámul minket, sem abban, ha álmosan egymás mellett heverünk. Ahol a nyelv véget ér, ott kapcsolódunk össze igazán.
A kutyáink ismernek bennünket - valószínűleg sokkal jobban, mint mi őket. Tökéletes hallgatózók és leselkedők: kihasználják, hogy beengedjük őket a magánéletünkbe, és kikémlelik minden mozdulatunkat. Tudják, mikor jövünk, mikor megyünk. Kiismerik a szokásainkat: hogy mennyi időt töltünk a fürdőszobában, és mennyit a tévé előtt. Tudják, kivel alszunk, mit eszünk, miből eszünk és kivel alszunk túl sokat. Úgy néznek bennünket, ahogyan egyetlen más állat sem.
Nehéz elképzelni, hogy ismerünk egy kutyát, de nem érintjük meg - és ő sem minket. Nincs ahhoz fogható öröm, mint ha egy kutya megbökdös az orrával.
Az az igazság, hogy ha a "gyere ide" már megy, a kutyának nem nagyon van szüksége több parancs megtanulására. Taníthatjuk őt tovább, de csak ha mindketten örömünket leljük benne. Amit leginkább meg kell tanulnia, az a mi jelentőségünk - ezt pedig születésétől fogva látja. Az a kutya, aki nem tud parancsra pacsit adni, ettől csak kutyább lesz.
Egy kutya elnevezése a személyiségként - és ezzel antropomorfizálható lényként - való azonosítás kezdete. De muszáj neki nevet adni. Ezzel fejezzük ki, hogy szeretnénk megérteni a kutya természetét; ha nem nevezzük el a kutyát, az olyan, mintha nem is érdekelne bennünket. Mindig elszomorít, ha egy kutyát Kutyának hívnak: ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a gazdája nem ismeri el az élete részeként. A Kutya nevű kutyának nincs saját neve: ő csak egy alfaj. Nem kezelik egyéniségként. Amikor nevet adunk a kutyának, azzal elindítjuk a személyiséggé válás útján.
A kutya körülbelül olyan állapotban van most, mint az ember volt, amikor még nem tudott beszélni. Már szeretne kommunikálni, már érdekli, hogy a másik mire gondol, és már szeretné jelezni, hogy ő mire gondol - de nincs meg erre az eszköze.
Az a hétköznapi tény, hogy a kutyám jobban szeret engem, mint én őt, egyszerűen letagadhatatlan, és engem mindig bizonyos szégyennel tölt el. A kutya bármikor kész életét áldozni értem. Ha engem történetesen egy oroszlán vagy tigris fenyeget, Ali, Bully, Titi, Stasi, és a többiek, ahányan csak voltak, pillanatnyi tétovázás nélkül felvették volna a kilátástalan harcot, hogy meghosszabbítsák az életemet. Hát én?
Nem szabad annyira elkényeztetni a kutyát, hogy mindent megengedünk neki, mert akkor ugyanaz történik vele, mint a rosszul nevelt gyerekekkel. A gyerekből szörnyeteg, a kutyából pedig egy kártevő, agresszív lény lesz.
Nagyjából ugyanazzal a hozzáállással és ugyanazokkal az elvekkel lehet a kutyából és a gyerekből is egészséges, boldog, jó személyiséget nevelni.
Érdemes önálló kutyát tartani, mert akkor az ember a kutya gondolkodását sokkal jobban megismeri, mint ha egy engedelmes rabszolgája lenne.
A kutya képes szeretni is, együtt érezni is: ha beteg a gazdája, nem mozdul mellőle és nyüszít. A kutya még unatkozni is tud, és képes élete értelmét egy másik lényben látni: ha a gazdája meghal, némelyik utána pusztul, csak hogy vele maradhasson. Ábrándozni azonban nem képes.
Facebook
Pinterest