Koronavírus
Hetek óta karanténban élünk. Csak alapos indokkal mehetünk le az utcára, kerülnünk kell a másik embert, szeretteinket sem ölelhetjük meg, legfeljebb videócseten nézhetjük egymást. A mindennapi életünkben ismét veszélyek leselkednek ránk. Új kihívásaink: hogyan tudjuk erősíteni az immunrendszerünket, hogyan kell helyesen levenni a maszkot, hogyan kell helyesen kezet mosni. Távolságtartások: séta közben kettő, futás közben tíz, biciklizés közben húsz méter. Amint belépünk a lakásunkba, fertőtlenítőszerrel permetezzük le a kulcsunkat és a tárcánkat, hipóba áztatjuk a banánt, befekszünk a kádba, hajat mosunk. Aztán csak bámuljuk a fürdőszobaplafont. Ébren vagyunk, de mintha álmodnánk az egészet, álmunkban aztán a kezünket sikáljuk, ha pedig felébredünk, szeretnénk máris tovább aludni, átaludni ezt az egészet.
Sokszor halljuk, hogy olyan, mintha a koronavírus-járvány miatt a világ kifordult volna önmagából. Azt hiszem, a legtöbben mégis tisztában vagyunk azzal, hogy ez már régen megtörtént, én legalábbis pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor ezzel szembesültem. Néhány évvel ezelőtt történt, egy napsütéses, tavaszi délutánon. Nem az őserdő lángolt, nem terrortámadásról érkezett hír - csak kaptam egy csomagot Kínából.
Most mindannyian megtapasztalunk valami olyasmit, amivel a nyugat-európai társadalmak tagjai évtizedek óta nem szembesültek: hogy törékenyek vagyunk, törékeny a mindennapi életünk fizikai és anyagi biztonsága. Tényleg csak aprócska porszemek vagyunk a világegyetemben.
A járvány a földgolyó utolsó figyelmeztetése a klímakatasztrófa bekövetkezte előtt, mondják mások. Kaptunk egy utolsó esélyt, hogy újragondoljuk magunkat. Hogy megértsük, az anyatermészet kizsákmányolása fenntarthatatlan, a folyamatos fejlődés, ez az örökös nyüzsgés és akarás elidegenít, megbetegít minket, tönkreteszi a környezetünket, megöl mindent. Ha bezárjuk a gyárakat és a repülőtereket, az ég néhány hét alatt újra kitisztul, és lesz egy kis csend. Vannak jelek: a szén-dioxid-kibocsátásunk néhány hét alatt radikálisan csökkent, a Himalája már kétszáz kilométeres távolságból is látszik, Róma kétezer éves kövei közül fűszálak törnek elő. Reset, restart, a természet üzenete.
Nem hiszek az utópiákban, a társadalmak radikális, utópisztikus, ideologikus átalakulásában. Azt sem hiszem, hogy a közvetlen járványveszély elmúlása után az emberiség új korszakba lép - inkább lassú átalakulásban reménykedem, abban, hogy az emberiség tanul ebből a helyzetből.
A járványhelyzet eddig nagy próbatétel, az egyéni és közösségi reakciók eltérők. Sokakban növekszik a szorongás, a kiszolgáltatottság és a kilátástalanság érzése, s ezek a szorongások tovább rombolhatják a társadalom szövetét. Bezárkózás, bűnbakképzés, félelem az idegenektől - gyakran szembesülünk azokkal a konkrét történetekkel, amelyek arra utalnak, hogy a karantén láthatatlan falakat emelt közénk, s ezeket a falakat nehéz lesz lebontani. Ugyanakkor számtalan olyan kezdeményezéssel is találkozunk, amelyek megmutatják a szolidaritás és az önzetlenség erejét.
Intenzívebben kell élni, minden most kell és azonnal. Nem fizetünk több nyugdíj-előtakarékosságot, amikor azt mutatja az orvosi szakvélemény, hogy közel az idő, telefonos applikációnk megmutatja, hol bulizik együtt a többi utolsó éves koronás. Aztán lesz, ami lesz. Négy nap múlva rezignáltan konstatáljuk, hogy vesztettünk, és megveregetjük saját vállunkat, hogy helyesen döntöttünk, amikor nem a nyugdíjas évekre koncentráltunk, nem azt mondogattunk, hogy majd, ha a gyerekek kirepültek, meg majd, ha több időnk lesz, meg majd, meg majd, hanem belecsaptunk a lecsóba, és kipréseltük az életből még időben, amit lehet.
Furcsa lesz, ha a világ, amit megutáltunk, amely bűneink sebeitől haldoklik, nem változik semmit, haldoklik tovább. Egy kicsit több elektromos autó, egy kicsit kevesebb repülő, picit drágább repjegy, kicsit kevesebb turista, kicsit rövidebb és óvatosabb termelési láncok, de alapvetően marad minden ugyanaz. (...) És majd üldögélünk az ugyanolyan világban, szürke szmogfelhők alatt, és visszamerengünk, hogy igen, 2020 nyarán vártunk valamiféle megoldást, reménykedtünk, hogy megváltozik az életünk, hogy alkalmazkodnunk kell egy nehezen megszokható új világhoz, de nem, nem történt igazán semmi, és szégyenszemre elszalasztottuk az esélyt, és ugyanolyanok maradtunk, mint amilyenek voltunk.
A veszteségeket, amelyek értek, érnek és érni fognak mindnyájunkat, meg kell gyászolnunk, közösségként, családként, egyénként. (...) Szükségünk van arra a vödör könnyre, amivel megsiratjuk azt a rengeteg mindent, ami elveszett. Elsősorban halottainkat. Aztán az élethez fűzött reményeinket, füstbe ment terveinket, álmainkat, azt az életet, amelyet elképzeltünk és felépítettünk, és amelynek a romjain állunk.
A gyász gyakran egy évig tart az emberéletben, ennyi volt hagyományosan a gyászidő is - állítólag ennyi idő alatt lehet egy vödör könnyet összesírni. Ma inkább a semmit sem jelentő elengedés szóval próbáljuk megúszni a fájdalom megélését -, de ezt a korszakot nem elengedni kell, mint egy romantikus papírhajót a vízen, hanem megsiratni.
Próbálunk előrenézni, de hát kilátás csak a holnapra esik, a holnap meg ugyanez a nap, vagyis hát megint egy pont ugyanilyen nap - már szerencsés esetben.
A karanténállapot a jövőt is bezárja. Ezt úgy értem, hogy a járvány belsejéből nem igazán lehet kilátni.
Magunknak köszönhetjük, ha a természet nálunk még mindig sokkal félelmetesebb erői visszavágnak. A sarkok olvadásával, a tengerek fölmelegedésével, az erdők kipusztulásával - vagy éppen különféle mikroorganizmusokkal. Ha el tudnánk fogadni, hogy voltaképp megérdemeljük a sorsunkat, könnyebb volna számba venni, hogy mik is lesznek a legsürgősebb teendőink, ha majd korlátozásmentesen kiléphetünk az utcára, azaz a szabadba.
Facebook
Pinterest