Koronavírus
Évtizedek óta áldott tudatlanságban éltünk, de most egy generációk életét meghatározó krízissel nézünk szembe, és az egyetlen módja annak, hogy megelőzzük a következőt, ha a mostaniból tanulunk.
Ahogy az angol királyné mondta, újra találkozni fogunk. De csak rajtunk múlik kezeskedni arról, hogy a világ addigra egy jobb hely lesz annál, mint amilyenben a koronavírus rátalált.
Az ember ösztönösen felejt, a járvány elmúltával azt gondolja, úrrá lett fölötte, az alapvető társadalmi, gazdasági, kulturális szerkezetek pedig némi zökkenőt követően a bevált gyakorlat szerint működnek majd tovább. A világon végigsöprő, meglepetésszerű esemény élménye nem elég, hogy az ember ilyen rövid idő alatt átértékelje egzisztenciális kilátásait - gondolkodása továbbra is megmarad élete megszokott koordinátái között.
Sok ember számára riasztóbb a gondolat, hogy elzárják a szeretteitől, mint maga a betegség. Senki nem akar egyedül meghalni.
Ha csak az elmúlt egy évet nézzük, a legtöbbet a koronavírus tette a klímaváltozás ellen. Több millió tonnával csökkent a kerozinkibocsátás, az emberek abbahagyták az utazgatást, csökkent az ipari termelés.
Eddig, ha az ujjad az okostelefonod képernyőjéhez ért és egy linkre kattintott, a kormány arra volt kíváncsi, pontosan mire is klikkelt az ujjad. A koronavírussal azonban az érdeklődés tárgya megváltozik. A kormányt most az ujjad hőmérséklete és a bőröd alatti vérnyomás érdekli.
Mindenki azt mondja, hogy a koronavírus az influenzához hasonlít legjobban. Szerintem a házassághoz. Tudomásul kell venni: van. Vannak, akik külföldről menekülnek haza előle. Pont ugyanaz van, mint egy régi házasságban: "ne érj hozzám!". Ugyanazok a szabályok: "nem mész sehova! itthon maradsz! hova mész?" Ugyanúgy be kell számolnod, kikkel találkoztál az elmúlt két hétben. És ami a legnagyobb hasonlóság, hogy nem tudod, milyen lesz a kimenetele.