Kék szem
Szó, hang, mosoly: édes pokol; elbűvölt, nem tudom, mivel; gyilkos-örök sebet ütött belém, szép kék szemeivel. De, szó, megállj, várj még, halál, tán hozzám hajlik a kegye; ha nem, tudom, hogy gyilkosom lesz az az édes kék szeme!
A nyaka most is sima volt, barnára sült arcából ragyogóbban villant kék szeme. Egy szépséghibája volt csak: nem rám villogtatta.
Átölelte az asszonyt, aki nem ellenkezett. Forrón egymáshoz simultak. De amikor szétváltak, a férfit újból megütötte a gyönyörű, kék szempár különös, hideg, számító pillantása.
Nem hiszem, hogy valaha is találkozom még az életben olyan férfival, akinek úgy bele tudnék feledkezni a kék szemébe, mint a tiédbe.
Én hiszek neki, amikor azt mondja, hogy soha nem szeretett még senkit, és hogy én vagyok az élete értelme. Micsoda közhelyek, és mégis mikor ő mondja, és közben a szemembe néz a gyönyörű kék szemével - nos, akkor bármit mondhatna, mindent elhinnék neki. Talán ez a szerelem?
Két éve úgy járkálok ebben az átkozott városban, hogy mindenen átvilágít egy kék szempár. Mint amikor az ember sokáig néz a napba, és utána mindenütt ott látja azt a kápráztató, színes kis foltot. Hát ilyen nekem ez a tekintet, nem tudom nem látni.
Facebook
Pinterest