Japán
Ahogy körbenéztem a csöndes, véges-végig lombos fákkal övezett, gyönyörű kék tengerrel szegélyezett hegyes-völgyes szigeten, majd a tokiói zajos forgatag képe villant előttem, arra gondoltam, hogy japán életút és életélmény között milyen óriási különbség lehetséges: míg az egyiknek szinte mindig nyár van a trópusi klímájú Okinawán, addig a másik fél évig térdig hóban fagyoskodik odafönt Hokkaidón. Nem is csoda hogy a japán nyelvnek számtalan dialektusa alakult ki, úgyhogy a helyi nyelvjárást és szavakat messziről jött japán sem érti, nemhogy a turisták.
A japán lányok mosollyal születnek, mosollyal élnek és mosolyogva halnak meg.
A japán nyelv pazar szókincsében nincs megfelelő kifejezés erre a hemzsegő nyugati szóra: szeretlek. A japánok szerint ezt a szót nem kell kimondani, mert a másik úgyis megérzi. Ha ki kell mondani, akkor már nem is igaz.
Felmerült bennem a lélekutazás gondolata. (…) A régi japán népmesékben gyakran előfordul, hogy a lélek átmenetileg elhagyja a testet, ezermérföldnyire távozik, ott elvégez valami fontos dolgot, majd visszatér az eredeti testbe.
A legjobban azt szeretem a japán éttermekben, hogy itt egyedül is megvacsorázhat az ember. Egyszerűen ideül a bárpulthoz. Ez egy francia vagy olasz étteremben nem fordulhat elő. De még egy thai vagy kínai helyen sem. Ott mindenki azt gondolná, "na, csóringer, ennek sincs senkije". Egy japán étteremben viszont nyugodtan ehetsz egyedül, a kutya nem figyel rád.
Facebook
Pinterest