Görög istenek
Mielőtt az ember felfedezte az űrt, a holdat és a bolygókat, azt hitte, hogy a mennyország hatalmas istenek otthona és területe, akiknek hatalma nem csak az égboltra terjed ki, hanem az ember földi sorsára is, hogy a hatalmas háborúzó istenségek panteonjában keresendő az emberi élet, múlt és jövő oka. Az isteneknek emlékműveket emeltek a földön és a mennyekben, de az ember új istenségre és vallásokra cserélte a régieket, amelyek nem kínáltak biztosabb válaszokat, mint a görög, római vagy egyiptomi őseink által imádott istenek, és mi kiválasztottuk hatalmas és jóindulatú isteneinket és bizonyosságot találtunk a tudományokban. Mind hiszünk és várunk egy jelre, egy felfedezésre. Szemünket az ég felé fordítjuk és készen állunk arra, hogy elfogadjuk a hihetetlent, hogy megtaláljuk sorsunkat a csillagokban. De hogyan nézzünk, hogy lássunk is? Régi vagy új szemmel?
Platón szerint a teremtés kezdetekor az ember nem olyan volt, mint ma. Nem léteztek férfiak és nők, csak egyféle lény létezett: alacsony volt, egy teste volt és egy nyaka, de a fején két arc volt, az egyik előre nézett, a másik meg hátra. Mintha két teremtményt összeragasztottak volna a hátuknál fogva. Ennek a lénynek két neme volt, négy lába és négy karja. De a görög istenek féltékenyek voltak, mert látták, hogy egy négy karú lény sokkal többet tud dolgozni, hogy a két arc mindig mindent lát, ezért nem lehet rajta ütni, a négy láb pedig sokáig tud gyalogolni, vagy egyszerűen talpon maradni. És ami a legveszélyesebb: egy ilyen kétnemű lénynek nincs szüksége másra, csak hogy szaporodni tudjon. Akkor azt mondta Zeusz, az Olümposz legnagyobb ura: "Tudom, mit lehetne csinálni ezekkel a halandókkal, hogy ne legyenek olyan erősek." És egy villámmal kettéhasította őket, megteremtvén ezzel a férfit és a nőt. Ez jelentősen megnövelte a föld népességét, de ezzel egyidejűleg nagyon meg is gyöngítette a lakóit. Mert most mindenkinek újra meg kellett keresnie az elveszített másik felét, hogy átölelhessék egymást, és ebben az ölelésben visszanyerhessék régi erejüket, hogy ellen tudjanak állni a támadásnak, hogy újra bírják a hosszú menetelést, a fárasztó munkát.
Van egy történet a görög istenekről. Azért teremtették az embert, mert unatkoztak, de mivel még mindig unták magukat, szerelmet is teremtettek. Többé már nem unatkoztak, így hát eldöntötték, maguk is kipróbálják a szerelmet. Legvégül megalkották a nevetést is, hogy mindezt kibírják.
A régi görögök azt gondolták, hogy a Napot Apolló isten viszi az égbolton egy tüzes szekéren. Azt is gondolták, hogy a tengernek, a hegyeknek, de néha még a termetesebb fáknak is szelleme van. Minden komplex jelenség mögött értelmet képzeltek. Pedig az értelem a komplex jelenségek egészen kicsi tartományára jellemző csak. Az állatok egy részére, meg az emberre. Egy galaxis is roppant bonyolult, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy értelmes. A növények is egészen jól elboldogulnak értelem nélkül. Az ember értelme arra való, hogy a saját világában eligazodjon. Nagyon felületes az, aki azt hiszi, hogy ha van az embernél bonyolultabb létező, akkor az feltétlenül valamiféle személyiség. Naiv dolog Istent egy emberhez hasonlítani, aki örül, haragszik, bosszút áll, jutalmaz és büntet, a tanítások szerint meglehetősen szadista módon. Akkor mindjárt azt is képzelhetjük, hogy lélegzik, eszik, ürít, és időnként hascsikarása van.
Kierkegaard írja a görög istenekről, hogy unalmukban találták fel az embert, aztán mivel még mindig unatkoztak, feltalálták a szerelmet. Aztán ők is kipróbálták. De ehhez már fel kellett találniuk a nevetést is.
Facebook
Pinterest