Csillagászat
A világ fejlődése egy éppen most véget ért tűzijátékhoz hasonlítható: néhány vörös szikra, hamu és füst. Egy kihűlt salakdarabkán állva látjuk a napok lassú kialvását, és megpróbáljuk a világok keletkezésének letűnt ragyogását visszaidézni.
Már a puszta szemmel látható állócsillagok oly roppant messze vannak mitőlünk, mikép azok távolságának meghatározására mértékül a mértföldet használni épen annyi volna, mint ha a magyar birodalom hoszát egy gyufával akarnók felmérni.
Univerzumunk születése után 13,8 milliárd évvel öntudatra ébredt. Világegyetemünk apró, tudattal rendelkező részei kis kék bolygójukról teleszkópokkal pásztázták a kozmoszt, és újra meg újra felfedezték, hogy minden ismert létező valami jóval hatalmasabb dolog parányi része csupán. Egy naprendszerhez, egy galaxishoz és az univerzumhoz tartoznak, amelynek több száz milliárd egyéb galaxisa bonyolult mintázatba rendeződik, amelyeket kisebb csoportok, csillaghalmazok és szuperhalmazok alkotnak. Ezek az öntudatos csillaglesők ugyan sok mindenben nem értenek egyet, abban azonban teljes a konszenzus, hogy ezek a galaxisok lenyűgözően gyönyörűek.
Tudjuk, hogy a legtöbb csillag körül vannak világok is, de azt nem tudjuk, van-e valamelyiken élet. Az biztos, hogy a mi világunkon van, de ebből még nem derül ki, hogy ez normális-e vagy sem. Lehet, hogy az élet valamilyen különleges dolog, ami csak egyszer fordult elő, és a másik világokon nincs senki, aki ezen gondolkodhatna.
A csillagok messze vannak. Olyan messze, hogy amikor nézzük őket, a múltjukat látjuk, hiszen a fény több év alatt ér csak ide, hozzánk. Az emberek néha azt mondják, a csillagok, amiket látunk, valószínűleg már meg is haltak, mire a fényük ideért. Ez nem igaz. A legtöbb csillag, amit látunk, csak néhány száz fényévnyire van. Szóval ne aggódj, a csillagaidnak valószínűleg kutya baja.
A csillagok úgy néznek ki, mint ha a tetőre festette volna valaki, de igazából olyanok, mint egy sötét tengerben mozgó porszemek.
Amikor a Nap nagyon nagyra nő, a széle eléri a Főidet, az beleesik a Napba, és elég. De emiatt most nem kell aggódnod. Ha az emberek a Nap halála után is életben akarnak maradni, addig sokkal több problémát kell megoldaniuk. A Nap növése miatt aggódni most olyan lenne, mintha attól félnél, hogy egyszer kinő egy fa ott, ahol éppen állsz.
Több milliárd évvel ezelőtt felrobbant csillagokból származó atomok száguldottak át az űrön, és a Földön azóta újrahasznosítjuk őket. Kivéve az alkalmankénti üstökösöket, meteorokat és némi csillagközi port, pontosan ugyanazokat az atomokat használtuk fel újra és újra, amióta a Föld létrejött. Megesszük, megisszuk, belélegezzük őket, belőlük állunk. Pontosan ebben a pillanatban mindegyikünk atomokat cserél mindenki mással, és nemcsak egymással, de az állatokkal, a fákkal, a gombákkal, a humusszal.
Használjuk a fejünket, bízzunk a logikus következtetésekben (...). Kételkedjünk mindabban, amit hallunk, látunk. Hiába látjuk azt, hogy reggel a Nap keleten felkel, este pedig lenyugszik, mégsem a Nap forog a Föld körül.
Elég hosszú ideje kóborolunk már a kozmikus óceán partjain. Most végre készen állunk arra, hogy vitorlát bontsunk a csillagok felé.
Senki sem vonja kétségbe, hogy a csillagképeket alkotó csillagok valóban léteznek, de azt sem, hogy más felállásban is el lehetne rendezni őket.
Úgy véljük, hogy a csillagásznak a következő célt kell követnie: be kell bizonyítania, hogy valamennyi égi jelenséget egyforma, kör alakú mozgás hozza létre (...), mert csak ez a mozgás illik isteni természetükhöz.
Ha fölnézek az égre, számomra az nemcsak csillagászati felfedezések és tudományos magyarázatok halmaza, de életem színjátékának csodálatos díszlete is. Hiába jártak a Holdon, hiába látta Gagarin, hogy csak szürke por van ott, dermesztő hideg és súlytalanság - nekem az a kihűlt csillag: mese-Hold maradt! Éjszaka üzen. Néha elszomorít, néha gyönyörködtet.
Facebook
Pinterest