Börtön
A bűnbánat alapvetően magányos tevékenység, és keresve sem lehet rá jobb helyet találni, mint egy acélpriccs a dutyiban.
Egy társadalom civilizáltságának mértékét a rabokon lehet lemérni.
Nincs olyan undok büntény, minek a börtön hatásosabb gyötrelme ne lenne, mint a halál.
Aki egyszer fogollyá lett, örökké az marad. És fogollyá nem akkor leszel, amikor csattan a bilincs, döndül az ajtó. Nem akkor leszel, amikor azt mondják: fogoly vagy. Fogollyá belül leszel. Elkophatnak az emlékek. Ujjunk elfelejtheti a felpattogzott festéktől reszelős vasajtó tapintását, de az érzés belül örökké megmarad. Mert aki egyszer fogollyá lett, örökre az marad.
Egy bűnözőt az nem változtat meg, hogy milyen börtönben ült, jó vagy rossz börtönben. A börtön az mindig is börtön marad. Ott is, aki akar változni, az tud változni. Csak akarni kell.
Eldöntötték, hogy a társadalomból ki kell irtani, ki kell gyomlálni mindenkit, aki vétkezik. A jövőben nem engedhetjük meg senkinek, hogy a saját hibáiból tanuljon, mindenkinek, tényleg mindenkinek előre kellett gondolkodnia, mielőtt késő, mielőtt hibát követ el.
Hallottam róla, milyen elviselhetetlen körülmények uralkodnak egyes külföldi börtönökben, hogy léteznek helyek, ahol az emberi jogokat hírből sem ismerik, a tévében láttam ilyesmit, olvastam róla az újságban. Amiről fogalmam sem volt, hogy az őrök, a rettenetes körülmények, a bezártság csak egy része a pokolnak. A többi a fejünkben van. Ami eszünkbe jut az ismeretlen helyről felhangzó sikolyok hallatán. Ahogy elképzeljük a néhány cellával arrébb szünet nélkül zokogó nő arcát. A történet, amit apránként rakunk össze magunkban.
Hihetetlen dolgok történnek a börtönfalak mögött, mivel az ember annyira szívós faj. Bármihez képesek vagyunk alkalmazkodni. Ez az egyik oka annak, hogy a kemény büntetés önmagában semmit sem ér.
Néha úgy tűnik, a mélyszegénységből egy forgóajtón át közvetlenül a börtönben találja magát az ember. Mi építettük ezt a forgóajtót, és az adófizetők perverz mennyiségű pénzösszegeket költenek arra, hogy a börtönök tele legyenek.
Ami a börtöneinkben folyik, az a köz ügye. A közösség olyan büntetéseket vár, amelyek vezeklést, de rehabilitációt is ígérnek. Az elvárás és a valóság azonban ebben az esetben nem esnek egybe. A börtönben azt tanítják, hogyan élje túl az ember a börtönt, és nem azt, hogyan viselkedjen az ember a polgári életben. Ez a tudás nem annyira épületes, sem számunkra, sem azon közösség számára, ahová visszatérünk.
Minden bűn azzal kezdődik, hogy valami miatt hiányzik az empátia. (...) Pedig empátia nélkül lehetetlen egy korábbi elítéltet visszajuttatni a társadalom hasznos polgárai közé.
Figyelnie kell az embernek, nehogy elhiggye, hogy ő azonos azzal, akivel a büntetés-végrehajtás rendszere - a személyzet, a szabályzat, sőt, a többi rab - azonosítja őt. Mert ez csak a róla készült legrosszabb portré!
Facebook
Pinterest