Advent
Nem is az a lényeg, hogy hol vagyok, hanem hogy a békességet megtaláljam. Szerintem erről szól az adventi időszak. A magunk békéjét kell megtalálnunk, a helyünket a világban, hogy megértsük, hol tartunk, s jó úton járunk-e.
A karácsony a szeretet és a csodák hónapja. Ez bár egy közhely, de mi hajlamosak vagyunk ezt elfelejteni. A valóságos törődés és szeretet helyett mindig csak a karácsonyi rutinok és az ajándékok, és a vásárlósdiban meg az ajándékozósdiban nem vesszük eléggé észre a csodákat.
Karácsony előtt három héttel minden üzletet be kellene zárni, csak pici élelmiszerboltok lennének nyitva. Mindenki otthon üldögélne, s beszélgetnének, játszanának, zenét hallgatnának a családok egy jó pohár bor mellett. Fel kellene készítenünk a lelkünket, hogy befogadja az ünnepet. Egyelőre a legtöbb, amit tehetünk, hogy saját magunkban felépítünk egy ilyen vágyálmot, és próbáljuk követni az útvonalat.
Hóförgetegek és jégvirágok, partik és hagyományos angol pantomimjáték, klasszikus mozifilmek és érzelgős zene, ajándékcsomagolás, buta kis játékok és fadíszítés. A tél a tündérmesék ideje.
Minden decemberben erővel próbálok emlékezni, hogy soha ne felejtsem el, ekkor zajlik az élet legszebb időszaka.
Van-e érzés, mely forróbban és sejtelmesebben megdobogtatja az emberi szívet, mint az ünnep és a várakozás izgalma?
Hát most megint Jézuska jászol Mennyből az angyal hülye áhítat játék gyerek család pityergés fészekvágy idétlen idill tömött bendő csillagok ünnep.
Érkezett a karácsony, mindig is rajongtam ezért az időszakért. Ilyenkor ünneplőbe öltözik a város, mint a nagy karneválok idején a távoli országokban az idegen helyek. De ez egy sokkal fennköltebb ünnep.
A december egy nagy, vörös bársonyfotel, amibe jó beleülni, ha hazamész. Pezsgőbontással kezdődik, és azzal ér véget. Ha szerencsések vagyunk, leszakad a hó is, és mindent tisztára mos. Elfedi a fehér lepel a bánatokat. Decemberben senki sem szomorú. Ilyenkor az emberek hazalátogatnak a családhoz, még az a rokon is hazamegy, aki nyáron haragudott. Megpusziljuk anyát, és megöleljük apát. Együtt vagyunk. Szeretjük a kollégákat is, prémiumokat osztogatnak, megdicsér a főnök, és fényesbe öltöztetjük az ablakokat, csakúgy, mint a szívünket. Ez elég nyálas, de attól még igaz.
Azt hiszem, nekem erről szól a december. Azoknak az öröméről, akiket a legjobban szeretek. Örökké és végtelenül.
Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk.
Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valójában mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosabban úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.
Karácsony és Újév az esztendő időszigetei. Napok, órák az év partjai között szinte csak percek. S ezalatt mennyi jókívánság, a "kellemes karácsonyt és boldog új évet" kívánó szavak tengere. Advent, a jobbat várása s a remény. Ezen a hídon egyszer egy évben minden keresztény átmegy, s míg gyalogolunk, emberarcunk talán megszépül.
A karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése. Az a gyerek, aki az első hóesésre vár - jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé - szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.
Valami újat felfedezni ismeretlenül, számomra mindig ez jelentette a kihívást, nem idegenvezetők után kullogni, és folyton arra nézni, amerre kötelező nevezetességeket látni, hanem andalogni csak, nézni a színház épületnyi kulisszáját, aztán szembetalálkozni a felnyitható híddal, tekintetemmel elkísérni az űrhajószerű városnéző hajót, aztán továbbsétálni, amikor újra a lábam elé kanyarítják a vashidat, menni a hazafelé tartók felszaporodott csapatával tovább. Vannak sietők és vannak szemlélődők, minden újabb lépésnek célja van, és egyre inkább tudatosodik bennem, hogy én is valami felé tartok, anélkül, hogy eltévednék, ezek a csatornák vezetnek valahova. Hiszen keresés minden advent.
Facebook
Pinterest