21. század
A modern kor legmeghatározóbb emberi létélménye: az unalom. Addig csak az arisztokrácia és néhány jobb módú nő unatkozhatott. Az őskori ember, a középkori paraszt vagy az újkori proletár nem ismerte az unalmat, dolgozott a saját és a családja létfenntartásáért, aztán este eldőlt, mint a zsák, és már aludt is pirkadatig. Nem kellett neki se altató, se keresztrejtvény. De immár kinyílt az út a széles polgárság előtt az unalom felé.
Ez a mi generációnk sajátos élettapasztalata: csupán negyven év leforgása alatt, ugyanabban az országban, mintha két egymástól teljesen különböző világban éltünk volna.
Társadalmunk összehasonlíthatatlanul a leggazdagabb minden eddig létezett társadalom között. Egyetlenegy sem tarthat a miénknél több igényt az olyan epitetonokra, mint "jóléti társadalom" vagy "a bőség társadalma". A gazdagság azonban nem lehet jogcím a tékozlásra. Ellenkezőleg, tudatában kell lennünk a gazdagsággal járó nagy morális felelősségnek. Csak aki szigorúan tartja magát a gazdasági törvényszerűségekhez, és minden fölösleges kiadást eliminál, az méltó a gazdagság áldásaira, az szerzi meg a jogot gazdagsága birtoklására és gyarapítására.
A XXI. századi pedagógia már nem egy adott világnézetre vagy erkölcsre neveli a gyereket, hanem feltárja előtte a lehetőségeket és hagyja dönteni.
Az emberiség történetében még soha nem volt olyan árva az ember, mint most, időszámításunk második évezredének végén. A rosszul értelmezett egyéni szabadság és az evilágiakba való belemerülés következtében korunk embere roppantul elmagányosodott. Elanyátlanodott! Árva lett! Ebből az elesettségéből pedig emberi erő felemelni őt már nem tudja.
A felcseperedő nemzedék (...) megszokta a folyamatos jutalmazottságot, és azt is, hogy életét állandóan a komfortzónában töltse. Ám ez a személyes komfortzóna a XXI. századba átlépve - szinte észrevétlenül - csapdává vált és rájuk zárult.
Minél távolabbi múltba megyünk vissza gondolatban, annál univerzálisabbnak tűnnek fel az akkori idők szokásai. A huszadik század közepén mindenki dohányzott, a vendégeket cigarettával kínálták sütemény helyett. A hetvenes években mindenki lengőszárú nadrágban járt, a huszonegyedik elején pedig mindenkinek volt mobiltelefonja. Így fognak ránk emlékezni.
A régi időkben a földtulajdon volt világ legfontosabb erőforrása, a politika pedig arról szólt, hogy küzdünk a föld feletti kontrollért. Az elmúlt kétszáz évben viszont a gépek és a gyárak fontosabbak lettek a földnél, ezért a politika már arra koncentrált, hogy a gépeket és a gyárakat irányítsa. A XXI. században az adatok értéke túlnőheti mind a föld, mind a gépek és gyárak értékét, ezért az adatok lehetnek a világ legfontosabb erőforrásai. A politika pedig arról fog szólni, hogy ki irányítja az adatok áramlását. Ha túl sok adattal rendelkezik az állam vagy néhány cég, akkor digitális diktatúra alakulhat ki.
A XXI. századi élet legfontosabb ténye az, hogy az emberek hackelhető állatok lettek. Ha elég adatod van és elég a számítási kapacitásod, akkor meghackelheted az embereket és jobban megértheted őket, mint ők értik saját magukat. Megjósolhatod a döntéseiket, manipulálhatod a vágyaikat és bármit eladhatsz nekik, amit csak akarsz, legyen az politikus vagy árucikk. Ez azt jelenti, hogy az adat válik a legfontosabb erőforrássá a világon.
A régebbi apa egy sokkal jobban kategorizálható apa, konkrét szerepekkel. Mondhatjuk úgy, hogy akkoriban sokkal kevésbé voltak fluidak a szerepek. A kenyérkereső apa és a gyereknevelő anya egyértelműbb elvárásokat fogalmazott meg. Mostanában pedig bekerülőben van ebbe a régimódi gondolkodásba az, hogy a két szülőnek közösen kellene vállalnia a terheket - ez már alapból káoszt okozhat egy emberben. Egyszerűen nem épült még ki a rendszer arra, hogy akár az édesanyák, akár az édesapák egyszerre tudják kezelni a sztereotipikus és a 21. század diktálta szerepeiket is.
Az a szülő, aki elhiteti önmagával, hogy a világ nem változott, valójában vakká és süketté teszi magát a gyereke felé, aki érzékelve ezt az ellenállást, egyre kevesebbet fog kommunikálni otthon, jóllehet egyre kevésbé érzi magát komfortosan a saját életében.
A XXI. században a fiatalok nem is egy hegyet kell hogy valahogy meghódítsanak, hanem hegyláncokat.
A túl sok kötelezettség megfojtja a vágyainkat és az ambícióinkat, és a modern világ olyan terheket pakol a nyakunkba, amiket időnként elviselni sem vagyunk képesek.
Sokan nem is teszik fel a kérdést önmaguknak, hogy milyen életet szeretnének élni, mert az élet folyik a hétköznapokban, és nincs alkalom ezen morfondírozni. De bármennyire is ez látszik természetesnek, a XXI. században ezt a luxust kevesen engedhetik meg maguknak.
A húrelmélet a XXI. század fizikája, amely csak véletlenül pottyant a XX. századba.