Wladyslaw Stanislaw Reymont

Vannak bizonyos dolgok, amelyeket nem szabad hétköznapi kíváncsisággal háborgatni, mert bosszút állnak az emberen.

Ember vagyok csak, kizárólag az érzékeim számára hozzáférhető valóságban bízom.

Belesüllytünk az ostoba, semmit sem magyarázó tények mocsarába, amelyekbe úgy kapaszkodunk, mint a korlátba a szakadék szélén, moccanni sem merünk, gondolni sem merünk arra, hogy az ember belevetheti magát a szakadékba, és nem pusztul el (...), s pontosan ott találja meg az egyetlen igazságot, tulajdon lelkét!

Ne reformáljuk azt, amit már nem lehet átalakítani, sorsára kell hagynunk a gonoszt, hadd falja fel önmagát, rohadjon el végleg.

A nő élete az örök rabság tanyája, barmokhoz bilincselt lelkek élete, szüntelen kálvária!

Azért, mert nem akar a tulajdona lenni, menekül a zsarnoki uralom alól, jogokat és szabadságot követel magának, saját, önálló életet akar élni, meg kell hát gyilkolni, bilincsbe verni, a szerencsétlenség, és a gyalázat mélyébe taszítani, meg kell tiporni a lelkét és a szívét, meg kell fosztani emberségétől, reszkessen csak minden pillanatban gazdája színe előtt, térden állva lesse a kívánságait, visszhangozza akaratát, legyen az árnyéka, szüljön neki gyerekeket, legyen a legutolsó, legengedelmesebb, legszófogadóbb cselédje... mert ura így akarja, ő szab törvényeket, neki van ereje, hatalma és pénze?

Már nem tudtak beszélni, nem is néztek egymásra, de a ki nem mondott szavak oly mámorító boldogsággal töltötték el őket, hogy öntudatlanul egymáshoz hajoltak, legyőzhetetlen vágytól űzve, ahogy az illattól duzzadó virágok hajolnak össze forró éjszakákon, ahogy a fák - melyeket beragyog a hold fénye - borulnak álmukban a csobogó patak fölé csendes tavaszi éjeken, miközben a még távoli nappalról, a napfényről álmodoznak epekedve.

Tudom, hogy valakinek el kell jönnie, hogy elhozza a világnak a megváltó szót, el kell jönnie, mielőtt minden belefullad a bűnbe.

Széttépném őket, mint a párduc, csak tudnám korhadó bensőjükből kitépni hulla lelküket és új, szent, igazi emberi életet lehelni bele.

Egész életemet, lelkem nyugalmát adnám érte, ha ez az ember egyszer tévedne, ha nem lenne minden szava igazság, mérgező és keserű igazság, mint az élet.

Hallgattak, mert vágytak e szívüknek oly kedves csendre; ebbe rejtőztek egymás elől, mint valami lángvörös, sűrű felhőbe, a riadt félszegség fényködébe, hogy pillantásokkal, kézszorításokkal szóljanak egymáshoz, a szenvedélyes szavaknál, vallomásoknál beszédesebb sóhajokkal, csókokat ígérő, szenvedélytől, mámortól, áhítattól sugárzó mosollyal beszéljenek.

A honvágy, mint a keselyű, lecsap, és lelkembe váj a fájdalom éles karmaival, mint a kiáltás, kiszakad a szívből, réges-régi napok legmélyéből, és mint a vihar, elragad... mint a vihar...

Senki se méltó a csodákra, aki testet öltött.