Vigh Bori

Félünk az egyedülléttől. Annyira, hogy amint egyedül maradunk, megijedünk a csendtől, és egyből a telefont nyomkodjuk, rádiót hallgatunk, bekapcsoljuk a tévét. Sokszor kérdezik, hogy szóló utazóként nem vagyok-e magányos. Ennyire nem értjük az egyedüllétet. Összekeverjük egy másik szóval: a magánnyal, pedig semmi köze nincs a kettőnek egymáshoz. A magány egy olyan élmény, ami akkor is ránk törhet, amikor rengeteg ember vesz minket körül. Amikor körülöttünk senki nem érti, hogy miről beszélünk vagy éppen mit érzünk.

Magaddal jóban lenni, elfogadni saját magadat úgy, hogy nem akarsz többé senki másra hasonlítani, az egyik legjobb cél, amit kitűzhetsz magad elé.

Az önbizalomhiány súlyos lelki betegség. Szinte mindenki szenved tőle. Szerintem még azok is, akikről elsőre azt gondolnád, hogy nagyon el vannak szállva maguktól, még ők is csak ellensúlyozni akarjak a maró érzést, hogy nem elegek.

Ahány ember, annyi út. Minden embernek más az érdeklődése, és más a stressztűrő képessége. Van, aki a hegyeket szereti, van, aki a tengert, van, aki mind a kettőt, és van, aki csak városokat látogat. Van, aki egyedül, van, aki a párjával, de olyan is akad, aki a macskájával megy világgá. Nincs két ugyanolyan út, mint ahogy nincs két ugyanolyan ember sem.

A bátorság (...) nem egy érzés. A félelem igen. Olyan ez, mint az egészség. Nem azt érzed, hogy egészséges vagy, hanem azt, hogy vége egy fájdalomnak.

Fogalmazz pontosan, az életnek ugyanis zseniális humorérzéke van, és szereti kiforgatni a kéréseidet.

Az egyik legfontosabb, amire az utazás megtanított: az ELÉG filozófiája. Elég az étel, amit kapok, elég jó nekem az ágy, ahol alszom, elég a ruha a hátizsákomban, és elég egy sampon, hogy tisztán tartsam magam. Ez felszabadító érzés.