Veronica Roth
1988. augusztus 19. — amerikai író
Nem tudom, hogy te milyen világban élsz, de az enyémben az emberek tetteit két ok mozgathatja. Az egyik az, hogy valamit kapni akarnak cserébe. A másik pedig az, hogy úgy érzik: tartoznak valakinek.
Vagy ez, vagy az. Nincsenek köztes megoldások. A világ így működik.
Az őszinték az igazság dicséretét zengik, de arról nem beszélnek, hogy mi az ára.
Mezítelennek érzem magam. Nem tudatosult bennem, hogy páncélként viselem a titkaimat, csak most, hogy lehullottak rólam, és mindenki annak lát, ami valójában vagyok.
Az emberek mindig élnek az alkalommal, ha valaki felkínálja nekik a lehetőséget, hogy közelebb kerüljenek az ellenségükhöz. Tudom, hogy így van, anélkül, hogy valaki tanította volna nekem.
Az igazán bátor ember elismeri a többiek erejét.
Szokás beszélni szívfájdalomról, de nem tudom, mit értenek rajta. Számomra mindent megbénító kín ez, amely az összes érzékszervemet eltompítja.
Mindig is gyűlöltem az ürességet, amely a tél velejárója; a néptelen táj és a bántóan éles különbség az ég és a föld között, a fák átváltozása csontvázakká és a városé pusztává.
Nehéz a változás, és lassú. (...) Sok napot vesz igénybe, amelyeknek összefüggő füzért kell alkotniuk, egészen addig, hogy feledésbe merüljön, hol kezdődnek.
Ritka pillanat az, amikor a jóindulat maszkja mögött megpillantjuk a hús-vér embert, annak legsötétebb árnyoldalaival együtt. És korántsem megnyugtató érzés, ha ez bekövetkezik.
Ha kevés dolgot birtokolunk, kevésre vágyunk, és mindannyian egyenlők vagyunk, akkor nincs kire irigykednünk.
Arcát az ég felé fordítja, szemében megcsillan a hold fénye. Egy pillanatra olyan érzésem támad, mintha most titkos énjét mutatná meg nekem - azt, amelyet gondosan és mélyen elrejtett a sármja, a humora és a Bátrakra jellemző hencegése alatt. És félelmet kelt bennem, mert ez az énje kemény, rideg és szomorú.