Scott Jurek

Nem a díj maga, hanem a folyamat, ahogyan a díjhoz elérünk, hozhat békét és örömöt nekünk.

Sokan azért futnak ultramaratont, amiért mások hangulatjavító szereket vesznek magukhoz. Eszemben sincs kisebbíteni mindazt - barátságokat, teljesítményt, a természet lélekemelő közelségét -, amivel pályám megajándékozott. De minél messzebbre és hosszabban futottam, annál nyilvánvalóbb lett, hogy leginkább egy lelkiállapotot kergetek - egy lelki helyet, ahol korábban óriásinak látszó gondjaim semmivé olvadnak, ahol egészen tisztán, élesen látom a világegyetem és a jelen pillanat időtlen szépségét. Persze nem azért kezd el futni az ember, hogy ezt a látomásos állapotot előidézze. Én biztosan nem ezért kezdtem. De aki rendszeresen fut ultra távokat, elkerülhetetlenül belekerül. Azt kell megtanulni, hogy az ember felismerje a pillanatot, amikor tulajdon látomásának bűvöletébe kerül.

Az ötletszerű, csapongó gondolkodás ellensége az ultrafutónak. Csak a legegyszerűbb, alapvető, létfenntartással kapcsolatos dolgokra érdemes gondolni: mikor ettem utoljára? Mennyi van hátra a következő állomásig? Hol tart a mezőny és benne én? Jó-e a tempóm? Ezeket a megfontolásokat nem számítva az a célravezető, ha a futó igyekszik elmerülni a jelen pillanatban, ahol semmi más nem számít.

Ha az embernek módja van demoralizálni a versenytársát, tegye meg.

Hol vannak a határaim? És hogyan tudhatom meg, ha nem úgy, hogy megpróbálom meghaladni a határaimat? (...) Ezt a kérdést fölteheti - és meg is válaszolhatja - magának mindenki, aki elég szerencsés ahhoz, hogy saját komfortzónájából kilépve keressen valamit, ami kell neki.

Futóösvények, friss levegő, némi víz és ennivaló, ép test - mi más kellhet még, hogy a földdel egynek érezzük magunkat?

Csak az győzhet, aki fölismeri: a győzelem nem fontos.

Mindenki veszít néha. Nem kapja meg, amit akar. Barátai, szerettei távoznak. Megbán korábbi döntéseket. Igyekszik, ahogy bír, mégis kudarcot vall. Nem a vesztés számít. Hanem a módja. Hogy mit kezd a vereségével.

Mindenki élhet egyszerű, boldog életet, amilyenre rendelve vagyunk, a földből és a földön. Mindannyian élhetünk teljes erőből, romlatlan örömmel.

Az vagyunk, akivé a múltunk tesz, és akaratlanul is folyton tervezzük a jövőt.

Az élet nem verseny. És nem ultramaraton, bár néha olyan, mintha az lenne. Nincs célszalag. Törekszünk egy cél felé, s hogy elérjük-e vagy sem, fontos ugyan, de nem a legfontosabb. Az a legfontosabb, hogy hogyan közeledünk. A döntő mindig az a lépés, amit most teszünk.

Könyvet írni olyan, mint az ultrafutás. Vannak benne emelkedők, melyek igencsak próbára tesznek, és elakadások, amikor semmi nem látszik olyan nehéznek, mint a soron következő lépés. Máskor szinte erőfeszítés nélkül suhan az ember, és ilyenkor azt hiszi, most már mindig így lesz.

Egy ultrafutónál semmi sem olyan fontos, mint a lelkiállapot.

A nehézségek legyőzése maga az élet.

A verseny a legközönségesebb feladatot is izgalmassá teszi.