Sally Rooney

Nem terveztem el, hogy novellát fogok írni, csak egy idő után észrevettem, hogy nem ütögetem az entereket, és a sorok egész mondatokká állnak össze, és úgy kapcsolódnak egymáshoz, mint a prózában.

Mint mindig, ezúttal is jól érezhetőn elfordult bennem egy kulcs, de ezúttal utáltam a kulcsot, utáltam, hogy bármi felé megnyílok.

Az ember azt hiszi, képes kezelni ezeket a helyzeteket, aztán megtörténnek, és rájön, hogy rosszul hitte.

Szeretnék megszabadulni a fájdalomtól, ezért követelem, hogy mások is fájdalmak nélkül éljenek, megszabadulhassanak a fájdalomtól, ami az enyém, és ennélfogva az övék.

Valaki egyszer elkészítette ezt a padot, amelyen ülök. Valaki lecsiszolta a fát, lelakkozta. Valaki elhozta a templomba. Valaki leburkolta a padlót, valaki beépítette az ablakokat. Minden téglát emberi kéz tett a helyére, minden vasalatot minden ajtón, minden útburkolatot odakint, minden égőt minden utcai lámpában. De amit gép épített, valójában azt is ember hozta létre, az, aki a gépet megépítette. Magukat az embereket is más emberek hozták létre, akik küzdenek, hogy boldog gyerekeket és családokat teremtsenek. Engem, az összes ruhámat, ami rajtam van, minden szót, amit ismerek.

Az életem tele lesz hétköznapi szenvedéssel, amiben nincs semmi különleges. A szenvedés nem tesz különlegessé, és az sem tesz különlegessé, ha úgy teszek, mintha nem szenvednék. Ha beszélek vagy akár írok róla, attól a szenvedés nem válik hasznossá. Az sehogy sem érhető el.

A várakozás már nem is várakozásnak tűnt, egyre inkább úgy éreztem, mintha egyszerűen ez lenne az élet: figyelemelterelő feladatok végzése, miközben továbbra sem történik meg az, amire várunk.

Nem mintha Isten létezne a maga anyagi valójában, hanem mint közös kulturális gyakorlat, amely elterjedtsége révén anyagi voltában is valóságosnak tűnik, mint a nyelv vagy a társadalmi nem.

Lehet az ember olyan hálás, hogy nem tud tőle aludni.

Nem voltam hajlandó elismerni, hogy beteg vagyok, úgy éreztem, így időn és téren kívül tudom tartani a betegséget, az így csak a fejemben létezik. Ha mások is tudnának róla, akkor valódivá válna, és egész életemet betegként kellene töltenem.

Attól, hogy szép az arcom, még nem feltétlenül vagyok narcisztikus.

Az igazi írók - és a festők - az ocsmány műveiket is kénytelenek életük végéig nézni.

Sosem gondolta, hogy ő méltó arra, hogy bárki is szeresse. De most új élete lett, ez az első pillanata, sok év elteltével is azt fogja gondolni, igen, ez volt az, amikor elkezdődött az életem.