Richard Paul Evans

Minő boldogság azt gondolni, hogy pontosan tudhatjuk, mi történik körülöttünk, vagy azt remélni, hogy az állandóság egyáltalán létezhet a Földön.

Ideje, hogy szembenézzek az igazsággal. Ideje, hogy felégessek magam mögött néhány hidat.

- Én nem próbálok elfutni a múltam elől, Mark, és nem is tudom megosztani a jövőmet egy olyan emberrel, aki viszont menekül a sajátja elől - tekintetét a földre szegezte, és elfordult tőlem. - Most mennem kell. Visszafutott a házhoz. Én pedig csak álltam, földbe gyökerezett lábbal, döbbenten, értetlenül, és figyeltem, ahogy eltűnik a szemem elől a szívemmel együtt.

Szülőnek lenni pontosan olyan, mintha Óz, a nagy varázsló lenne az ember. (...) Totó félrehúzza a függönyt, és egy kis ember rejtőzik mögötte, aki gombokat nyomogat és karokat húzogat. És azt mondja a mikrofonba: "ne figyeljetek az emberre a függöny mögött!" Szerintem szülőnek lenni olyan, mint annak a kis embernek az élete. Úgy teszünk, mintha pontosan tudnánk, mit miért teszünk... hogy mindentudók és mindenhatók vagyunk. Pedig igazság szerint csak összevissza nyomkodjuk a kapcsolókat, és megteszünk minden tőlünk telhetőt.

Sohasem éreztem magam kényelmesen e világ skatulyából kihúzott, csillogó-villogó teremtményeinek társaságában. Az élet megtanított, hogy a megbízható és őszinte emberek általában azok, akiknek a külseje már kissé ütött-kopott. Nem mindig, de általában.

Az élet legcsodásabb ajándékai általában viszontagságokba csomagolva érkeznek.

Néha a szerelem olyan fokozatosan bontakozik ki az ember szívében, hogy mire észrevesszük, mi történt, már kész, végünk.

Azért tudnod kell, hogy van oka mindennek. Nem kifogás, hanem valódi ok. Tudom jól, hogy már nem számít sokat, de nem úgy terveztem az életem, hogy ekkora rakás szerencsétlenségként végezzem, mint amilyenné lettem. Hétéves koromban gyermekbénulást kaptam. Vödörszámra nyomták belém a fájdalomcsillapítókat. Soha nem hagytam abba a gyógyszereket. Képtelen voltam rá. Ha visszanézek... (...) Ha akkor tudom, később mennyit veszítek majd, inkább a fájdalmat választottam volna. A dolgok, amelyek a legnagyobb gyötrelmet okozzák az életünkben, általában azért történnek, mert valami kisebb fájdalom elől menekülünk.

Hiszem, hogy bármit is teszünk az életünk során, akár jót, akár rosszat, azt végül mindig visszakapjuk valahogy. De a megátalkodott gonoszságot kamatostul.

Gyakran elgondolkozom azon a mondáson, hogy "a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve". Vajon ez azt jelenti, hogy az emberek szándékai jók, de sosem váltják valóra őket? Vagy inkább azt, hogy jó dolgokat tesznek, de a végkifejlet mégis rossz? Azt hiszem, igazából nem sokat számít, melyik az igazság. Az eredmény így is, úgy is az, hogy általában nem a jó győzedelmeskedik.

Azon törtem a fejem, miért van az, hogy akadnak emberek, akik a megpróbáltatásoktól keserűvé és megtörtté válnak, mások viszont erősebben és együttérzéssel telve keverednek ki a nehéz helyzetekből. Egyszer azt olvastam, hogy ugyanaz a szellő, amely bizonyos lángokat kiolt, másokat még nagyobb erőre szít. Még mindig nem tudom, én miféle láng vagyok.

Lehet, hogy a szerelem nem vak, mindenesetre borzalmasan rövidlátó.

A bosszúállás csak azoknak való, akik még mindig béklyót viselnek.

Úgy tűnik, vannak napok, amikor Isten egy kozmikus váltóval átállítja alattunk a vágányokat, amitől életünk új és ismeretlen irányt vesz. Ezeken a napokon csupán két dologban lehetünk biztosak: jobb, ha nem tudjuk, mi vár ránk. És hogy hátramenetbe sem kapcsolhatunk.