Morgan Scott Peck

Ha valakinek az a célja, hogy elkerülje a fájdalmat és a szenvedést, nem javaslom, hogy a tudat magasabb síkjai vagy a lelki érettség magasabb szintjei elérésére törekedjék. Elsősorban azért, mert szenvedés nélkül nem érhetőek el, másodsorban azért, mert elérésük esetén olyan feladatokat támaszt az emberrel szemben, mely eladdig elképzelhetetlen fájdalmakkal jár.

A szerelembe esés jelenségének lényege, hogy az egyéniség falai leomlanak, illetve az egyéniség összeolvad egy másik ember egyéniségével.

A függőség szeretetnek tűnik föl, mert a függőségben szenvedő ember kétségbeesetten ragaszkodik társához. Valójában persze ez nem szeretet, hanem az ellentéte.

A szeretet nem érzelem. Sok emberben megvan a szeretet érzése, de ennek az érzelemnek a nevében mindenféle káros tetteket követ el. Ugyanakkor a valódi szeretetre képes ember gyakran tesz valaki hasznára akkor is, ha az illető nem is különösebben szimpatikus, s abban a pillanatban nem érez iránta különösebb szeretetet.

A nagy lépéseket általában kamaszkorban teszi meg az ember, de ez nem jelenti azt, hogy nem lehet őket megtenni bármikor.

Az önfegyelem, a szeretet és a tapasztalat fejlődésével együtt fejlődik az emberben a világ és a világban elfoglalt saját helyük megértése.

Az elme, mely néha úgy gondolja, hogy csodák nem léteznek, magában véve is csoda.

A stressz próbára teszi a jóságot. Az igazán jó emberek nehéz helyzetekben sem adják föl integritásukat, érettségüket és érzékenységüket. A nemességet talán úgy határozhatnánk meg, mint arra való képességet, hogy a megalázásra ne regresszióval reagáljunk, hogy a fájdalom ne tompítson el bennünket, hogy el tudjuk viselni a gyötrelmeket, és mindez ne tegyen kárt a lelkünkben. Amint azt másutt már megjegyeztem: a szenvedés képessége a nagyság egyik s talán legjobb mértéke.

Bár sok ember felnőttnek látszik, talán még sikeres embernek is, a "felnőttek" nagy része pszichológiai értelemben egész életében gyerek marad, aki sohasem tudott elszakadni a szüleitől vagy függetleníteni magát szülei fölötte gyakorolt hatalmától.

Szükségünk van azokra a pillanatokra, amikor rádöbbenünk, valami nincs rendben velünk, valami hibádzik, nem vagyunk tökéletesek, nem vagyunk bűntelenek. A bűn pillanatai, a megbánás pillanatai, azok a pillanatok, amikor önbecsülésünk alábbhagy, amikor kínzóan elégedetlenek vagyunk magunkkal - mindez elengedhetetlen a fejlődésünkhöz.