Michelle Obama

Az igazán erős emberek felemelnek másokat. Az igazán hatalmas emberek pedig összehozzák a többieket.

Ha a jövőmet egyetlen standardizált felmérőn elért eredmény határozta volna meg, akkor nem lennék itt. Ez teljesen biztos.

Minden egyes gyermek kifogyhatatlan ígérettel jön a világra, függetlenül attól, hogy a szülei kicsodák, honnan származnak és mennyit keresnek.

Ha a rivaldafény mindig a profi sportolókra, zenészekre vagy hollywoodi hírességekre irányul, ha csak ezeket az eredményeket méltatjuk, akkor miért is hisszük azt, hogy a gyerekek prioritásként fogják kezelni a továbbtanulást?

Gyerekeink minden egyes kiejtett szavunkat, minden egyes cselekedetünket árgus szemekkel figyelik. Szülőként mi vagyunk a legfontosabb példaképeik.

Az életben háromféle barátra van szükségünk: aki előttünk jár, és akire felnézünk és követjük; aki mellettünk sétál, és az utunk minden lépésénél velünk van; és végül akiért visszanyúlunk, és magunkkal visszük, miután kitapostuk az utat.

Ha elbújunk, és nem határozzuk meg mi önmagunkat, igen gyorsan és helytelenül mások fognak definiálni bennünket.

Minél népszerűbb valaki, annál több az utálkozó.

A legkönnyebben úgy lehet semmibe venni egy nő mondanivalóját, ha házsártosnak állítjuk be.

A vetélés már-már zsigeri szinten magányos, fájdalmas és elkeserítő élmény. Ha megtörténik, könnyen élhetjük meg személyes kudarcként, holott nem az. Vagy tragédiaként, pedig attól függetlenül, hogy az adott pillanatban mennyire kétségbeejtőnek érződik, szintén nem az. Azt senki sem mondja el, hogy a vetélés gyakori jelenség, jóval több nővel megtörténik, mint gondolnánk, főleg ahhoz képest, hogy mekkora csend övezi. (...) Nem több egy természetes biológiai döccenésnél, amelynek során egy megtermékenyült petesejt, valószínűleg nagyon is jó okból, kénytelen volt kilökődni.

Amikor kisbaba van a házban, az idő megnyúlik vagy összehúzódik, egyetlen szokásos szabályt sem tart be.

A halál árnyékában a világon minden dolog abszurdnak és illetlennek tűnik.

Fájdalmas tovább élni a szeretteink elvesztése után. Egyszerűen fáj. Fájdalmas végigmenni a folyosón, vagy kinyitni a hűtőt. Fáj felvenni egy pár zoknit, vagy fogat mosni. Az étel íztelen. A színek elszürkülnek. A zene bántja a fület, ahogy az emlékek is. Ránézünk valamire, amit máskor szépnek találnánk - a bíbor égre naplementekor, vagy a gyerekektől nyüzsgő játszótérre -, és mindez valamiképp csak mélyíti a veszteségérzetet. A gyászt így, magányosan hordozzuk.

Egy dolog, ha valaki kikecmereg egy szorult helyzetből (...), az viszont egészen más, amikor valaki arra törekszik, hogy magát a szorult helyzetet szüntesse meg.

A világ megbillen, de az ember kénytelen alkalmazkodni, legyőzni az akadályokat, és ugyanúgy eljátszani a dalt, mint mindenki más.