Margaret Mitchell

Bánt, hogy eltűnt minden szépség az életből. Azelőtt tökéletes volt az élet (...). Ha a háború nem jött volna, élek tovább boldogan, eltemetkezve az ültetvényemen. De a háború kiragadott onnan, és elém dobta az életet nyersen, olyannak, amilyen.

A legjobb módja annak, hogy felkeltsük és fenntartsuk egy másik ember érdeklődését, az, hogy először róla beszéljünk, majd fokozatosan magunkra tereljük a szót - és ott is tartsuk.

Az életben nincs biztosíték arra, hogy azt kapjuk, amit várunk.

- Ó papa! (...) Lennék csak a felesége, majd megváltozna minden! - Igen? Megváltozna? (...) Akkor ugyancsak keveset tudsz a férfiakról. Soha még asszony nem teremtett új embert a férjéből.

Valami szent, lélegzetelállítóan édes, csodálatos érzés élt a szívében, amely csak nőtt, nőtt a magára kényszerített némaság hosszú napjai alatt és emlékekből meg reménységből táplálkozott.

Minden háború szent azoknak, akik vívják. Ha nem így volna, ki lenne bolond vérezni és meghalni? De akármit beszélnek a szónokok, akármilyen gyönyörű eszméket hirdetnek a halálba rohanó őrültek előtt, minden háború oka és célja egy. És ez a pénz. Valójában minden háború üzleti kérdés. Csak az a baj, hogy kevesen tudják. A fülük tele van trombitaszóval és gyönyörű szavakkal a szent eszmékről... Csak néha azt kiáltják: "Mentsük meg Krisztus sírját a pogányoktól", máskor azt: "Le a tulajdonnal", néha azt: "Szabadság", néha pedig azt: "Gyapot, rabszolgaság, államok szabadságjoga".

Mindig megalkuszunk azzal, ami elkerülhetetlen. Mi nem búza vagyunk, hanem pohánka. Ha a vihar jön, lefekteti az érett búzát, mert száraz, és nem tud a széllel hajladozni. Ha aztán a szél elvonul, újra felüti a fejét, és ugyanolyan erős, mint vihar előtt volt. Mi sem vagyunk megmerevedett nyakú emberek. Hajlékonyak vagyunk, és ha viharos szél fúj, hajladozunk, mert tudjuk, hogy majd elmúlik. Szájalás nélkül térünk ki az árral, és rajta vagyunk, hogy hasznát lássuk. Elég erősek vagyunk, és boldogulunk azoknak az embereknek a bőrén, akiknek a nyakára tudtunk mászni. Gyermekem, ez a titka annak, az ember mindent túlél, és mindenen felülkerekedik.

Olyan asszonynak látszott, aki körül viharok dúlhatnak, de a lelkét meg sem érintheti semmi.

Aki más, mint a többi, elkülönül nemcsak a saját kortársaitól, de szüleinek és gyermekeinek nemzedékétől is. Erre el lehet készülve. Soha nem fogják megérteni, és talán szégyellni is fogják a tetteit. De a nagyszülei valószínűleg büszkék lennének magára, és azt mondanák: ez a kislány ránk ütött! Az unokái pedig irigyen sóhajtanak majd fel, hogy: micsoda asszony volt a nagymama! És megpróbáljuk követni a példáját.

Nagyon rossz, gyermekem, ha egy asszony szembenézett a legrosszabbal, ami érheti, mert azután nem tud már félni semmitől. Márpedig jaj annak az asszonynak, aki semmitől nem fél.

Nem tud sírni. Ez a legrettenetesebb. Nem tudom, hogy bírják a férfiak az életet sírás nélkül. Lehet, hogy erősebbek és bátrabbak, mint mi.

Az asszonyok jól tudták, hogy ahol a férfi elégedett, ahol nem mond ellent neki senki, és hiúsága sérthetetlen bálvány módjára áll, ott az asszony is békén és kellemesen élhet. Így aztán az asszonyok a bölcsőtől a sírig azon iparkodtak, hogy minden férfi jól érezze magát, aki a közelükbe kerül, és az elégedett és hálás férfiak bőven viszonozták ezt előzékenységgel és lovagiassággal. Mindent odaraktak a lábuk elé, csak egyet nem: annak az elismerését, hogy van eszük.

A baj csak az volt, hogy látva látta: ha az ember önzetlen, igazságos, és gyöngéd, akkor le kell mondania az élet legtöbb öröméről, és nem lehet az embernek annyi udvarlója... Pedig az élet úgyis rövid, és minden örömért olyan kár.

Scarlett gyerekkorában azt hitte, Szűz Mária olyan volt, mint az édesanyja, és felnőtt fejjel sem gondolkozott másképp. Fölötte érezte az emberiségnek. Ellen a tökéletes biztonság volt, amelyet csak a mennyország vagy az anya adhat. Tudta, hogy az anyja megtestesülése az igazságnak, a jóságnak, a gyöngédségnek, a bölcsességnek. Az úrihölgy tökéletes példaképe.

Vissza nem lehet menni. Induljunk hát előre.