Libba Bray

Mi, lányok, tükrök vagyunk, akik úgy verjük vissza az arcmásukat, ahogy látni szeretnék magukat.

Minden, ami teszünk, visszahat ránk. Amikor befolyást gyakorolunk egy helyzetre, önmagunkat is megváltoztatjuk.

Mindennek van sötét és világos oldala.

Minél inkább igyekszünk eltüntetni a bennünket szétválasztó szakadékot, ez a nehézkedés annál messzebb tol bennünket.

Fehérbe és kék bársonyba öltözött jelenségként sétál feléjük, a fejét magasra tartja, amikor áhítatos tisztelettel néznek rá, az istennőre. Még nem tudom, milyen érzés a hatalom. De biztos így festhet, és azt hiszem, azt is kezdem megérteni, miért rejtőztek el az ókori nők a barlangokban. És miért akarják a szüleink és a kérőink, hogy illedelmesen és kiszámíthatóan viselkedjünk. Nem azért, hogy megvédjenek minket: félnek tőlünk.

Szeretnék elkerülni innen, és egy olyan helyen, ahol senki sem ismer, és senki sem vár el dolgokat tőlem, kis időre más lenni.

Nem élhetünk mindig a fényben. Ami fényt csak bírsz, magaddal kell vinned a sötétbe is.

A francia az a nyelv, amiről mindig is azt tartottam, hogy a gargalizálásra hasonlít.

Időről időre valamennyien csúnyán viselkedünk. Olyasmit teszünk, amit aztán kétségbeesetten szeretnénk meg nem történtté tenni. A megbánás is része - más mindennel együtt - annak, akivé válunk.

Az apák szándékosan bántják gyermekeiket. Kábítószerfüggőkké válhatnak, akik gyengék felhagyni szenvedélyükkel, bármekkora fájdalmat is okoznak vele. Az anyák eltűnhetnek a gyermekeik életéből, amikor elhanyagolják őket. Egy tagadással, azzal, hogy nem hajlandóak észrevenni, el is törölhetnek. A barátok félrevezetnek. Az emberek becsapnak. Hideg, hazug a világ.

Sosem fogom tudni, hogy valóban engem kívánnak-e, vagy csak beérik velem.

Nagyon sok szürkével kell megbirkóznunk. Senki nem élhet örökösen a fényben.

De a megbocsátás... Belekapaszkodom ebbe a törékeny reménységbe, magamhoz ölelem, és emlékeztetem magam, hogy valamennyiünkben van jó is meg rossz is, fény és árnyék, tehetség és kínlódás, választás és megbánás, kegyetlenség és áldás. Önmagunk chiaroscuro-i vagyunk, egy csipetnyi illúzió, ami küszködve próbál valami szilárddá és valóságossá válni. Meg kell ezt bocsátanunk magunknak.

Senkit sem ismerhetünk meg teljesen. Ezért a legfélelmetesebb elfogadni valakit, hittel és bizalommal, és reménykedni, hogy ő is így fogad el minket.

Talán, talán. Van-e erősebb kábítószer ennél a szónál?