Lévai Katalin

A könyv az egyetlen, ami hű marad hozzánk. Elfelejtheted, félreteheted, nem sértődik meg, nem fordul el tőled, hanem szerényen vár rád a polcon, s ha kedvet kapsz hozzá, nem hagy cserben.

A politika olyan, (...) mint a dzsungel: veszélyes és átláthatatlan.

Miért félünk a folyamatos változástól, a fényárnyék játéktól, ha egyszer nem tehetünk ellene semmit, az égvilágon semmit? Miért vagyunk képtelenek jó szívvel fogadni alakváltozásainkat? Ha magamat figyelem, kívülről, ahogyan a felhőket is nézem, látom, milyen sok formában létezem, és el kell döntenem, melyik forma felel meg leginkább annak a nőnek, aki vagyok. Olyan formába akarok belebújni, amelyet szeretek, a magaménak tudok elfogadni, és remélem, nem a saját magam teremtette illúziók csapdájába esem. A döntés az enyém, nem várhatok vele sokáig. Választanom kell.

Az írás, mint a hétfátyoltánc, mint a meztelenre vetkőzés fortélyos művészete, frivol és nemes játék, amely feloldozást ad hétköznapi gyarlóságaink alól. Ahogyan egyre mélyebbre merültem a történet írásában, úgy hullottak le egymás után az álarcaim, és teljesült ki mind jobban az a vágyam, hogy a valódi képmásomat hagyjam hátra magam után. Végül is az írás és a tánc ugyanarról a tőről fakad, mindkettőben a mozgás kimeríthetetlen ötletessége a lényeg, ugrásra kész test vagy ugrásra kész gondolat - egyre megy.

Megbirkózunk-e érzelmeink felszínességével, a hétköznapi hazugságokkal, amelyekkel telezsúfoljuk az életünket? Tudjuk-e, mekkora valójában a házasságunk ereje, hogy valódi, vagy csupán üzemképes a kapcsolatunk? Bevalljuk-e egymásnak, milyen más életekkel élünk együtt és számot vetünk-e azzal, hogy ezek jelenléte mivé formál minket? Amíg ezekre a kérdésekre nem válaszolunk, nem tudhatjuk, kik vagyunk valójában.

Addig vagyunk fiatalok, amíg el tudjuk képzelni, hogy előttünk állhat a pillanat, és akkor ér véget az életünk, amikor már arra sem vagyunk kíváncsiak, milyen lehetett volna.

Távolról minden élet egyformának tűnik. Mindannyian lelkünk magányosságában vágunk neki az útnak, hogy más lelkekkel való érintkezéseinkben megalkossuk a külvilágot, amit azután valóságnak nevezünk.

Nem tudhatod, mit érez a nő, amikor rájön, hogy senki nem szereti igazán, és csak akkor él, amikor lecsukja a szemét, és álmodik. Az álmok még mindig biztosan állnak.