Lakatos Menyhért

Az ember csak azt a művet tiszteli, amit maga alkotott.

Sokszor voltunk már azon a ponton, amikor az út végéhez értünk, de az élet, ha úttalanul is, mindig tovább sodort bennünket.

Az elrohant viszontagságos idő nemcsak elvitt, hanem hozott is valamit. Más emberekké formálódtak, akiknek a gondolatai kiléptek a múlt szűk korlátai közül.

Vannak dolgok, amik nemcsak meghatározzák a sorsokat, hanem be is határolják, és ezen nem segítenek az álmok.

Az ember vérében rejlő alkotási vágy elfeledtet mindent, és ha ez a (...) vágy lehetőséget kap a teremtésre, képes megteremteni maga körül a világot.

Ahogy jöttek a megpróbáltatások, lassanként rájöttünk, ha a saját fejünkbe nézünk, ha a saját gondolatainkat ismerjük, akkor ismerjük egymáséit is.

Érthető, hogy letört a kudarc. (...) De ha százszor ránk szakad az ég, százszor és százszor megismételjük, mert élni akarunk.

Hányan vágtunk már neki az élet labirintusának, hogy legyőzzük a bikafejű szörnyet, és mindig ide értünk vissza, mert nekünk nem Ménosz király leánya adott a kezünkbe fonalat.

Érdekes világ ez, megvetik, gyűlölik a büszke embert, mégis arra vágynak, hogy valamire büszkék legyenek. (...) Csak a nemakarás elől apad el az idő.

Jól emlékszem a félelmetes időkre, amikor a szuronyok elnémítottak mindent, de a sírásnak akkor is volt hangja.

Vajon van határa a változásoknak? Hol lehetne meghúzni azt a határvonalat, ami a régit elválasztja az újtól?

Ha élni akartok, tanuljatok meg úszni. A boldogság ott van valahol a túlsó parton, és azt senki nem hozza át a ti szép szemetekért.

Sokkal könnyebb viszályt, háborúságot kelteni, mint békét. Vannak őslények, melyek, ha egyszer kidugják a tüskéjüket, nem húzzák vissza, amíg nem böknek vele.

Az élniakaráshoz a puszta akarat kevés. És nekünk se égen, se földön nincs egyebünk, mint az élniakarás.