Krasznahorkai László

Hogy hová megyek, azt én nem tudom, Csak azt tudom, hogy nagy a fájdalom. Az élet nem ígér se rosszat, se jót.

Azt mondják rólunk, hogy árvák vagyunk, de hogy lehetne árva az, akit nem is hagytak el, miirántunk eleve nem érdeklődött senki, kipottyantunk valahogy, és annyi, nincs mamácska, nincs papácska, semmi nincs, csak ez az Árvaház nevű izé.

Ösztönösen cselekedni, az ugyanaz, mint nem cselekedni sehogyan sem, amikor kéne, azaz elhagyni a cselekvést a kívánt pillanatban.

Elhagyni a cselekvést egy kívánt pillanatban, az ugyanaz, mint elhagyni a gondolkodást bármilyen pillanatban.

Ha ennyire kihúzzuk a fogalmaink lába alól a talajt, akkor hamar ott van az ember, hogy semmit sem tud mondani, legfeljebb egymás után hányni a szavakat, és aztán hányni, hányni, hányni, márpedig ezt kisebb erőfeszítéssel is elérhetnénk, például úgy, hogy bele sem kezdünk a gondolkozásba a gondolkozás fölött, hanem sodortatjuk magunkat a létben, hagyjuk, hogy pont úgy töltsük el a kimért időt, mint egy darab lecsupaszodott kő egy patak partján.

Miként lehetséges az, hogy a humán létezés, ellentétben a növényi és az állati létezéssel, mindenképpen és hajszálpontosan úgy zajlik le, ha gondolkodással gazdagítjuk ezt a létet, mint ha nem gazdagítjuk gondolkodással, miképpen mondhatjuk ki ép elmével, márpedig az elménk ép, hisz bármit teszünk, az ép marad, ha nem marad az, akkor elhullunk, kihullunk a sorból, és jön a helyünkre a másik, kit érdekel ez az univerzumban, hogy te vagy más, tökmindegy.

Minden olyan fogalmi ringmenet, amely egy nincshez jut el, a létező legnagyobb valószínűséggel téves, tehát (...) nem is érdemes ilyesféle szamárságokkal foglalkozni, viszont az igenekkel, a bizonyíthatósággal, a pozitív kijelentésekkel, a megjelöléssel, a kiterjesztéssel, az eltolással, a tükrözéssel, a jelentéskiegészítésekkel, az átvitellel rendkívül alaposan, mert ez a mi témamezőnk, ez az a táj, amin keresztül a helyesnek és helytelennek állított kérdésfeltevés megsemmisíthetőségéhez eljuthatunk.

Ellentétei nélkül nincsen semmi, vagyis hogy puszta melléfogás volna úgy kezelni bármit, hogy ne kezelnénk ugyanakkora figyelemmel e bárminek az ellentmondó kistestvérkéjét ls.

Egy gyermek többet érez, mint amit egy felnőtt tud.

Nézd meg a földön az összes létezőt, a szerves és a szervetlen világ valamennyi, pártigazolvánnyal rendelkező tagját, és azt fogod látni, a félelem a legmélyebb, ami e szerves és szervetlen világban megragadható, semmi más, mint a félelem, mert semmi nem annyira irtózatosan nagy erő, mert rajta kívül semmi más nem tud meghatározni semmit a szerves és szervetlen univerzumokban, csak levezetni lehet belőle mindent, azt mondani, hogy erre, a félelemre visszavezetni ezt vagy azt lehet, képtelenség.

A félelem a létezés megszűnésétől akkora erő, amelyet nem is tudunk mérni, mert nincs és soha nem lesz olyan eszközünk, amellyel ekkora döbbenetes erőt kimutathatunk, ez, a félelem a nemléttől, akadályozza meg, hogy a nemlét legyen, az, a félelem segíti elő, hogy mindaz, ami a nemlétre tör, maradjon belül a léten.

Magunk is események hálózata vagyunk, ahol a mi enyhén változó állandósulásunkat vagy ideiglenes fenntarthatóságunkat nem is köszönhetjük másnak, mint ama ténynek, hogy események képesek hasonló események megteremtésére is.

Semmi nem az időben játszódik le, az idő ismét csak egy segédfogalom, amelyet valóságként élünk meg.

Semmiféle Isten nincs a valóságban, bármit értsünk valóság alatt, amiben persze a mi számunkra, a gondolkodó elmék számára az lesz a legborzasztóbb, ha megértjük, hogy ez azt is jelenti, hogy minden, a teljes emberi kultúra hamis alapokon épült fel, egy hitre alapozta önmagát, sőt ebből a hitből táplálkozott.