Konrád György

Értelmiségi az olyan ember, akit az igazság érdekel és nem a hatalom. Politikus az olyan ember, akit a hatalom jobban érdekel, mint az igazság.

Az én és a ág szembenállása valójában az én szembenállása a halált tartalmazó valósággal. Az én: folytonos bizalom, hogy talán megúszhatjuk. A valóság a halál, amely kívülről jön. Az énhez képest a test is külvilág. Csak ez marad meg igazi ellenfélnek, a tény, hogy el kell múlni innen. Az alapvető fikció a halhatatlanság. Az ember legmerészebb hipotézise isten, aki olyan, mint ő, de nem hal meg. Kilépni tér és idő korlátjai közül, ez az álom vagy a föltehető másvilág célja.

Még szinte sohasem találkoztam olyan emberrel, aki ne tudott volna valami olyat, amit én nem tudok. Talán nem is akadt olyan ember az életemben, akitől valamit ne tanultam volna. Ez adja számomra az emberekbe vetett bizalmamat.

Ha valakit szeretek és azt elveszítem, akkor a gyászt mindenképp végig kell élni, gyászolnunk kell holtunkig azt, akit szerettünk.

Az ember utasítsa el azt, amivel nem ért egyet, ne alázkodjon meg, még ha ennek következtében kellemetlenebb helyzetbe kerül is átmenetileg. És próbálja meg értékelni az új helyzetben a jót. Mindig azt kell nézni, ami marad és nem azt, ami elveszett.

Én azt hiszem, a szeretetet nem lehet megparancsolni. Viszont azt biztosan vallom, hogy a másik ember iránti tapintatnak akkor is működnie kell, ha a szeretet nem áll fenn. Én nem szeretek minden embert, nem is hiszem, hogy létezne ilyesmi. De ha olyan valakivel kerülök kapcsolatba, aki a segítségemre szorul, vagy egyszerűen csak arra, hogy elfogadjam őt, akkor biztos, hogy készen állok erre. A tapintatra mindenki képes kell, hogy legyen.

Minél idősebb lesz az ember, annál több distanciával képes rálátni az életére. Ez a távolság segít a gondolkodásban, segít abban, hogy a bent és a kint közötti ingamozgást el tudja végezni. (...) Ez a mozgás a szív ritmusával is megegyezik, amely az állandó igen-nem válaszok között ringatja az embert. Számtalan ilyenfajta ritmusból áll az életünk, akár a szerelemre, az ölelésre, akár másfajta emberi kapcsolatokra gondolok. A szerelem egyébként kiváló példa erre, hiszen egyik pillanatban eggyé olvadok a másikkal, a legközelebbi közelségben vagyok vele, de ez nem tarthat örökké, s amikor kívül kerülök, akkor ki is józanodom, távolságtartással szemlélem ugyanazt az embert, a szerelmem tárgyát. Így alakul ki az éleslátásunk.

Voltaképpen mindannyian hordozunk egy várost a fejünkben, amit mindabból teszünk össze, amilyen városokat, tájakat, helyeket az életünk során megtapasztaltunk. Minden emlékünkhöz térbeli emlékképek kapcsolódnak. Ezeket őrizzük egy életen át. Egészen kicsi gyermekkorunktól kezdve. Már a legkisebbeknek is megvan a maguk zárt, gömbszerű világa, amelynek tér- és idődimenzióját saját maguk alakítják. Ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, érdemes gyermeki szemmel éreznünk, látnunk és figyelnünk a világot.

Hogy az embernek kell-e az emlékezés? Úgy, ahogy a járás kell a lábnak. Anélkül elsorvad. Aki nem emlékezik, az tudatsorvadásban szenved, valamilyen szervét nem használja, ami a többire is bénítólag hat. Nekem kell az emlékezés, mert az élet így kevésbé unalmas. Bárhol vagyok, bármilyen álmosító környezetben, mindig kiszökhetem, hátrébb gurulhatok pár évtizeddel, elszórakoztathatom magamat. Nincs személyiség jelentésdús biográfia nélkül.

Ha elveszítem a múltamat, akkor elveszítem önmagamat. Akkor nem látom, hogy mi köt az élethez. Az emlékek százlábú bogarak lábai. Velük a világba kapaszkodom. Voltam, tehát vagyok.

Az emlékezés csodajármű, oda is elvihet, ahol még sohasem voltam. Az is meggyökeresedhet az elmémben, amit többször elmeséltek nekem, és arra is emlékezhetem, amit nem éltem át.

Az éber emlékezés is önkényes: előhívjuk a tudatunkból azt, akit akarunk. Akit nem, azt visszaküldjük. Idő teltével az ember magányos színházmester lesz, körülötte árnyak, színes árnyak akár. A fiatal képzelődik, a felnőtt cselekszik, az öreg emlékezik.

A jelent nem alakíthatjuk kedvünkre, mert az a többiektől is függ, múltunk, emlékeink országában azonban mi magunk vagyunk a királyok. Az ember megkölti a múltját, mesék vagyunk valamennyien.

Aki nem emlékezik, az nincs. Az emlékektől lesz egy ember valóságos, tőlük lesz a múltnak teste. Az ember egyénileg is, csoportosan is tanuló lény, s ha van esze, nem ismétli meg a bajhozó hibáit. A személyiség: reflektált emlékezet.

Az önéletrajzírás: kutatás. Adva van egy vizsgálati személy szőröstül-bőröstül, mindennel, amit egy ember önmagáról tudhat, nem feledve, hogy egész folyamatos környezetünkkel együtt vagyunk azok, akik vagyunk. Az én tehát igen sok embert jelent. Az önéletrajzíró a fogamzás pillanatában megkapta szüleitől - és rajtuk át még ki tudja, ki mindenkitől - a kutatási feladatot, cipelnie kell a témáját holtáig.