Kiss Judit Ágnes

Vágyat sugárzom? Védelemért eseng kisgyermek énem? Ostoba álca csak. Így játszik az, aki megtanulta: meztelen önmaga úgyse kéne.

Arany-ezüst voltam, Gyémánt lenni vágytam, Nem olvadni, csak elégni Narancsfényű lángban.

Szépen öregszem, ez talán vigasztal, Mosolyráncokkal, mint a boldogok, S mert nem bírok a gyorsuló irammal, Azt szeretem, akit más eldobott.

Ki tudja, hány évtizedre Bedobnak a véletlenbe, Hol szakadék fölött szépen Egyensúlyozhatsz kötélen. (...) Átvertek az anyaméhben, Ez a pokol, nem az Éden. Irgalom nincs, vagy csak annyi, Ha mégsem kell megfoganni.

Egymástól nincs mit számon kérnünk, gyilkolok én is, hogyha kell. Tudom, hogy jobban te szerettél, a súlyát én nem bírtam el. 
Hát bocsáss meg, de nem siratlak. Bennem élsz, s hullt könny épp elég. Jó éjt, királyfi. Ha megéred, jaj, mi jöhetett volna még? 

Ne csodáld, hogy feszengek idegen életemben, különös tárgyak között ülünk egymással szemben.
A tested ismerős csak, meg is fogódzom benne, és vendégségbe hívlak kölcsön élt életembe. Egy kicsit későn jöttél, a felét már leéltem, de maradj itt mellettem a második felében.

Minek tagadjam? Közös útra vártam, vagy legalább egy kereszteződésre, ahol egymásba nyílnánk... Magyarázzam? Hiába tágulunk bele a térbe,
mindez csak látszat, lázálom, mese, mert síkjainknak nincsen metszete.

De néha mintha érezném az örvényt, és szédülök, mint akit elkapott, vágy és félelem hullámverésében elfelejtem, miből és hol vagyok.

Százszobás menedékház a méhem, benne nyugszik el minden összebújva, tucatszor pusztulok el minden évben, és tizenkétszer támadok fel újra. hajlongnak előttem a fák azért, mert virágzom, míg gyümölcsöt hozok, de minden meg nem fogant magzatért, ha nő a hold, véremmel áldozok.

Nem bánom, h csak hangszered leszek, sem azt, ha mostanáig másé voltál, nem bánok férjet, gyermeket... ha kell, áldozz fel, csak legyél te az oltár.

Olyan közel kerülni hozzád Hol nem érezni már a súlyát másnak Csak testedét mikor meghaltál S lepelnyi terhét a feltámadásnak.