Kármán József

A nyelv nem tudomány, a szó, beszéd nem bölcsesség. Kulcsa a tudományoknak, út, mód, eszköz a bölcselkedésre. Örömestebb tanuljuk a nyelvet együtt a dologgal; mélyebben benyomódnak a jelek a jelentett ideákkal emlékezetünkben.

Izzadsággal árulják az istenek a tudományt. Akinek körme viszket, nem belső hivatal még az az írók méltóságára. Nem egy-két félig megemésztett sovány ideákból áll a bölcsesség, és aki annak hirdetőjévé akarja magát felszentelni - bölcs legyen maga is.

Nem a kiszabdalt mérték, nem a lebékózott ritmus, nem a megszámlált hang teszik a poétát... A merész képek, az eleven költés; az ábrázolatok külömbfélesége és szépsége, az az enthusiasmus, tűz, sebes rohanás és erő, és az a nem tudom mi a szókban és gondolatokban, amelyet csak önként ajándékozhat a természet. Lehet írni verset poézis nélkül, és poéta lehetsz verselés nélkül.

A természet mindég egy tökéletes egészet formál; nem tagonként készíti az embert, nem szálanként a virágot, mindég egész embert, egész virágot készít: kövessük ezt a nagy mestert.

A halhatatlanság fűzi borostyányát azoknak, akik arra méltók. Az idő egy nagy folyó, amely kihányja kebeléből a gazt, és (...) csak azt tartja meg az örökkévalóságnak, ami megérdemli az örökkévalóságot.

A középutat megtalálni nem a mi szokásunk. Azon való törekedés miatt, hogy komorok, kedvetlenek ne legyünk - enyelgők, aprólékosak és gyermekeskedők lettünk.

A mord ábrázat, melyet a tudományokra ruházunk, sok jó igyekezetet visszaijesztett.

Minden nagyra született író egy Sándor, aki világokat szeretne hódolni, és sír, hogy a holdba fel nem viheti győzedelmes zászlóit.

A szív az értelmet követi. Durva héj borítja be a szívet, ahol az értelem erői tompa merevedésben feküsznek. Azok az apró és alig érezhető, de mégis oly éles, oly édes érzései a szívnek nem rezegtetik azt meg. A szépnek érzése nála idegen érzés.

Kételkedni, vizsgálódni, fontolni, tanulni kell annak, aki meg akar világosodni. Ó, de hogy eressze magát ezen értelem nagy munkáira az eltunyult, megkeményedett és örök halálos álomba borult értelem?

A féltudósság veszedelmesebb a csupa tiszta ostobaságnál. A makacs és megátalkodott szív, a negédes magamegbízás az ilyeneknél fészkelte meg magát.

Igaz az, hogy a lélek szükségei mindig a második rangba tevődnek, mert nem oly erősek, mint a testé!

Ellankad a legtörekedőbb, és munkát kedvelő érdem is, ha azt örökké porba tapossák. Ahol a hang varázsló édességét nem érzik, az akaratos mesterség visszavonja magát, és vagy a puszta hasadékokban huhog, vagy a varjakkal együtt károg, vagy, a mi legfájdalmasabb, rejtekbe sohajt. És egy ily sohajtás, higyjétek el, égre kiáltó...

Nagy, de ritka az a tudós, a mely mint a fülemile magányos völgybe rejtezzen, és a hallgatók elöl elfusson, hogy a torka vérzéséig énekeljen.

Nagy és emberinél feljebb való érdem az, a mely magányosan, mint a magas cserfa a széles téren, felségesen, mint a sugár kőszirt a tenger közepében tud állani. Ritka érdem az, a mely a maga becsében beborítva, csupán magában találja jutalmát.