Kármán József

A fény nem kellemetesség, a cifra nem szépség.

Magános csevegéssel repdes a madár a puszta s lefosztott ágon, melynek titkos barlangjai alatt a boldog tavaszkor párjával a szerelmet érzette s éneklette. A természet szünnapja beállt.

Szükséges az embernek az ember. Ki rontja öszve azt a hatalmas kívánkozást, hogy egynemű valóságokkal élhessünk?

A boldogtalan oly örömest csatolja magát a boldogtalanhoz; itt talál egyetértő szívet, melyet a balsors csapdosásai meglágyítottak. A boldog hideg tekintettel megy el mellette, és szalad azon kedvetlen érzéstűl, mely belső részében titkosan mozog: Neked is így eshet!

A jó állapot öszveszorítja az érzést, bebőrödzi a szívet. - Csak magát szereti a gazdag, fut látása elől is a nyavalyásnak, mint a kényeztetett gyermek.

Ha az éj titkokkal teljes árnyéka beteríti a földet, midőn a természet elszenderedett és innepel - akkor támadnak fel leghatalmasabban érzései... Oly édes, bájoló érzés - és mégis fájdalmas. Az örömtűl dobog szívem - és mégis könnyel telik szemem.

Telhetetlen szív! mikor lesz vége vágyódásidnak, melyek oly akaratosak, mint a makacs gyermek kedve. Mit kívánsz, mit óhajtasz?

Az asszonyi nemben is miért kellene csak Kleopátrák és Aspasiák emlékezetét fenntartani? - Azok a szeretetreméltók, akik elfelejtetnek, mert nem ültek királyi székben, vagy - nem szerettettek olyanoktul, akik trónusban ültek... mert jó szíveket nem bizonyíthatták meg királyi ajándékokkal... és nagy elméjeket nem trombitálták a világ előtt, de híven tűrtek, híven szerettek, férjeket és háznépeket boldoggá tették, szüleik örömei voltak, jó anyák, jó feleségek, jó leányok: miért nem érdemlenének ezek emlékezetoszlopot?

Mi a szerelem? (...) Nem kárhozatos indulat az; a jó természet oltotta azt szívébe. Szeressen! de a természet és a józan értelem törvényei szerint; a szerelem jó! - de a vak szerelem veszedelmes.

Mint csudálkoznak kisírt szemeimen? Nem tudják, a boldogok! mi szorongat belől, mi fojt el sokszor, mint ha a levegő kiapadt volna körültem... Híjamat érzem, egy része szívemnek nincs betöltve... Én mindenhez olyan jó vagyok, és engem senki sem szeret! Szeretetlenség! a te hideged kínzóbb az elkárhoztak kénköveinél!

Ez az epesztő egyformaság kiemészt unalmával. Egy nap olyan, mint más... Azon baj, azon kínzás, azon reménytelenség... Az idő szakasza felváltja a mást. A nyári hő meleg összeolvad már a hívességgel, mely az ősz közellétét jelenti. A szürke napok sokasodnak. A gyenge felhőkkel bevont ég gyakrabban meglátogat édes melankóliájával... Az én állapotom mindég ugyanegy. Így kell-é nékem vajjon mindég élnem?

Ez az édes szédelgés, ez a szemfényvesztő elbódulása a szívnek nem a mi hatalmunkban áll. Nem akaratunktól függ, hogy szeressünk - de az okosság azt megelőzheti, hogy azt ne szeressük, aki arra nem érdemes.

A szerencsétlenség elveszti fullánkja leghegyesebb éleit azokon, akik elfelejtették a szemfényvesztő reménységeket.

A gyötrelem és gyönyörűség határosak, és minden szempillantásban összetalálkoznak. A szerelem a legmagasabb tetője a boldogságnak, de változhat a boldogtalanság legmélyebb örvényévé.