Kanehara Hitomi

Én a saját jövőmet nem látom, nem is tudom, létezik-e egyáltalán olyan. Nem érzem, hogy lenne olyan ember az életemben, aki nélkülözhetetlen számomra, az "életem" pedig csak egy véget nem érő ivászat.

Dolgozni fárasztó, de a munka utáni sörnél nincs jobb dolog. Csak ez az, ami felszabadít a munka igájából.

Gyakran képzelem azt, hogy az emberek mind az életemre törnek. Emiatt a mindennapjaimat sikerül egyfajta túlélésért vívott harcként megélnem. Nincs olyan ember, aki kijelenthetné, hogy létezik olyan hely vagy időpillanat, amelyben semmilyen veszély nem leselkedik rá. Csakhogy az emberek hajlamosak erről megfeledkezni. A legtöbben automatikusan azt feltételezik, hogy a következő napon is még életben lesznek. De én nem bírok így élni.

Mennyire más minden, ha van valaki, aki (...) megvigasztal, és nem kell egyedül lennem! Ég és föld a különbség. Én rettegek a kétségbeejtő helyzetektől. Éppen ezért igyekszem úgy élni, hogy mindig legyen menekülési lehetőség. Messze előre gondolkodom, és csak saját magamra gondolok, csakis az jár a fejemben, ami nekem jó.

Ha egy ismeretlen ember szemébe nézek, sokszor az az érzésem támad, hogy olvas a gondolataimban, ezért szándékosan furcsa dolgokat gondolok.

Én önszántamból választottam olyan életet, amelyben nem lehet (...) kifogásokra hivatkozni. Én a papírsárkányéletre vágytam, amelyben nem kell iskolába járnom, másokkal együtt élnem, másokra támaszkodnom vagy másoktól függnöm, amelyben senkihez sem tartozom és senkihez sem ragaszkodom, és amelyben senki sem vár haza.

Valahogy képtelen vagyok a saját gondolataimat és érzéseimet hűen közvetíteni. Minden jóindulatom ellenére mindig félreértenek. Írásban persze némileg jobb a helyzet, de ha arra gondolok, hogy a regényeimet is folyton félreértik, talán ez is csupán illúzió.

Életem célja, hogy még unalmasabbá tegyem az amúgy is unalmas hétköznapokat. Olykor arra gondolok, hogy talán több személyiség is lakozik bennem. Ám ez hazugság. Képzelgés. Mivel mindenki, aki bennem lakozik, a részemet képezi. A több százmillió én, aki bennem él, valamint az őket csomagolásként magába foglaló én egy nagy egységet alkot, ami én vagyok. Mivel több százmillió én lakozik bennem, szinte mindig ellentétben áll egymással az, amit mondok, és az, amit gondolok. Ám ezeket az ellentmondásokat többnyire azok az énjeim idézik elő, amelyek a csomagolás alatt lapulnak.

Nem szokásom feladni a harcot, mindig a legvégső pillanatig próbálok kitartani, ami persze általában a legrosszabb eredményt szüli. Hiába vagyok ennek tudatában, nem tudok rajta változtatni.

Utálok emberekkel beszélgetni. Valahányszor emberekkel beszélgetek, a rossz tulajdonságaim mindig felszínre törnek.

Én nem akarom ismerni önmagam. Egyenként megérteni, felismerni és elfogadni a bennem lakozó több százmillió ént számomra a kínzással volna egyenlő. Mint holmi egyszemélyes szumó, önkigúnyolás vagy monodráma.

Amit mondok és gondolok, szinte mindig tele van ellentmondásokkal. De gondolom, a legtöbb ember ugyanígy van ezzel. Ez persze nem azt jelenti, hogy teszek az egészre, és úgy élem az életemet, hogy közben azt gondolom: "Kit izgatnak az ellentmondások?". Pont azért rágódom magamban ennyit és pont azért élek olyan gyötrelmes életet, ami csupán alig különbözik a haláltól, mert a folytonos ellentmondások miatt elégedetlenséget és bizonytalanságot érzek.

Azt hiszem, a szavaim és a gondolataim közül inkább a szavaimnak van igazuk. A gondolataim ugyanis kizárólag bennem léteznek. Csakis az enyémek. Ugyan mennyit érnek a gondolataim a társadalmi megítélés szerint? Értéktelenek. Mivel azonban én nem tudom társadalmi oldalról szemlélni a dolgokat, úgy érzem, mégis inkább a gondolataimnak van igazuk.

Nincs az a mámorító beszélgetés, amely felérne azzal az érzéssel, amikor két ember (...) érintkezik egymással. Én mindig is a tapintás érzékében hittem. Mondhatjuk úgy is, hogy a látásban, hallásban, szaglásban nem bízom. Számomra csak az létezik, amit megérinthetek. Fogalmazhatnék úgy is, hogy az az ember, akit soha nem érintettem meg, számomra nem is létezik. Csak azzal kerülök kapcsolatba, akit már megérintettem.

Mert ha le is dobnám, le is mosnám, akkor se venné észre senki, hogy mennyire csodálatos személyiség vagyok. Amit pedig mások nem vesznek észre, az minden bizonnyal nem is csodálatos?