John Galsworthy

Csak ne add át magad a bánatodnak! (...) Nem vagyunk urai az életnek, de módunkban áll harcolni vele. Igyekezz mindenhez jó képet vágni.

Szóval ez a végleges befejezés - életének minden izgalma, forrósága, feszültsége, őrülete és vágyakozása, egyetlen veresége így tűnik el most azzal, hogy nem látja többé ezt az asszonyt -, és még az ilyen emléknek is megvan a maga sajátosan fájdalmas értéke.

A testet öltött Szépségnek is szellemi magja van, s ezt csak az az odaadás tudja megragadni, mely kész önmagáról megfeledkezni.

A változás hullámai tajtékozva törtek be, de az új élet ígérete majd csak akkor válhat valósággá a nyomában, ha a romboló ár egyszer elvonul.

A változás csak a halál átmenete két életforma között, s a pusztításra azért van szükség, hogy nyomában hely támadjon a még újabb tulajdonnak.

Líra csak akkor jöhet létre, ha az ember minden pillanatban a levegőbe repülhet.

Csak akik eléggé erősek ahhoz, hogy önmaguk felől csendben tudjanak maradni, eléggé erősek ahhoz is, hogy biztosak legyenek magukban!

Egy korszak minden formáját, ízét, színét visszaadni - erre egyetlen regényíró sem képes, még kevésbé e sorok szerény szerzője: de az a próbálkozás, hogy legalább egy keveset megragadjon a szelleméből, kétségtelenül ott lappangott gondolatai hátterében, amikor tollat ragadott.

Az a kor, mely nem tudja, mit akar, de azt a semmit bőszülten akarja, csak mosolyra késztethet, jóllehet méla mosolyra.

Ahol a két partner közül az egyikből a nemi vonzerő teljesen, tökéletesen és véglegesen hiányzik, ott hiába a szánalom, a józan ész, a kötelesség vagy bármi - az emberi természetben rejlő viszolygáson semmi sem tud úrrá lenni.

"Hadd temesse el a halott múlt a maga halottait. " Így szól a mondás, mely azonban csak akkor lenne igazán jó, ha a múlt csakugyan meghalna. Azoknak a tragikomikus áldásoknak, amelyeket minden új kor megtagad, egyike az is, hogy a múlt állhatatosan tovább él, bármilyen hetykén is lép színre az új kor, hogy a még-soha-nem volt igényét harsogtassa.

A biztosítótársaságok kimutatásai és a bírák ítéletei naponta meggyőzetnek arról, hogy földi paradicsomunk még mindig gazdag vadászterület, ahová a két vadorzó, a Szépség és a Szenvedély sűrűn be-behatol, s orrunk előtt cseni el mindazt, amit biztosnak, véglegesnek hiszünk.

Az építészetben, mint az életben, nincs önbecsülés szabályosság nélkül.

Világunkban csak akkor jutunk gyengédséghez, ha fizetünk érte. Talán a másvilágon nem így van - ki tudná azt?

Ha (...) asszonyra bízza az ember az elgondolásait (...), sose tudja, mi sül ki belőle.