Ivan Alekszejevics Bunyin

Az ember boldogságra született, mint a madár a repülésre.

Félek, olyan leszek számodra, mint a levegő: nélküle nem lehet élni, de senki sem törődik vele.

Az emberek állandóan valami boldogságot, valami érdekeset várnak, valamilyen örömről, eseményről ábrándoznak. Ezért vonzó az utazás is. Azután a szabadság, a távolság... az újszerűség, amely mindig ünnepi, fokozza az életörömöt, márpedig mind erre vágyunk, ezt keressük, minden erős érzésben.

Azt akarom, hogy az élet s az emberek gyönyörűek legyenek, szeretetet, örömet keltsenek, és csak azt gyűlölöm, ami gátolja ezt.

Az idő eltűnése az első ismertetőjele a szerelem kezdetének, amely mindig oktalanul vidám s az éteres kábulathoz hasonlít.

Nincs nagyobb veszély, mint a sors iránti túlságos bizalom.

Olyan esetekben, amikor valami fontos vagy legalábbis jelentős dolog történik az ember életében, és ebből valamilyen következtetést kell levonni vagy valamilyen döntést hozni, akkor keveset gondolkozik, szívesebben bízza rá magát a lélek titkos munkájára.

A művészet lépcsőfok egy jobb világ felé.

A világ szinte még fiatalabb, szabadabb, tágabb és gyönyörűbb lett azután, hogy valaki örökre eltávozott belőle.

Minden emberi sors véletlenül, a környező sorsoktól függően alakul ki.

Bármennyire fájdalmas, bármennyire szomorú ezen az érthetetlen világon élni, mégis gyönyörű, s mi mégis roppantul szeretnénk boldogok lenni és egymást szeretni.

Az ember mindig örül a környezetváltozásnak, amellyel együtt valami jóban reménykedik, vagy talán csak öntudatlanul visszaemlékezik a régmúltra, a nomád időkre.

A halál olykor valóban úgy borul rá a világra, mint a felhő a napra, hirtelen értéktelenné válik minden "cselekedetünk és tárgyunk", s megfoszt bennünket az irántuk tanúsított érdeklődéstől, létezésük törvényszerűségének és értelmének érzésétől, mindent beborít a szomorúság és az unalom.