Iselin C. Hermann

A sorsnak nem feltétlenül kell mindig rímelnie az életre. Vajon nem pusztán bizonyos körülmények véletlen egybeesését nevezik sorsnak? Mint amikor a fogaskerekek érintkeznek.

A véletlen az élet mutatóujja, és mindig rámutat néhány lehetőségre, amelyek akkor nyernek értelmet, amikor szinkronba kerülnek egymással.

Ha elolvasol egy könyvet, legfeljebb azt kockáztatod, hogy többet tudsz meg a világról.

A történetek nem hasonlítanak egymásra, mégis azt mondják, hogy a világirodalomban mindössze nyolc elbeszélés van, a többi annak a nyolcnak a variációja.

Egyetlen embernek sincs joga egyetlen másik emberhez sem. De ahhoz sincs joga senkinek, hogy tönkretegye a másik életét.

Vajon miért vár az ember mindig másik évszakot? (...) Miért ne lehetne örülni a télnek, amely szemlátomást nem óhajt enyhíteni a szorításán, és amolyan színházi havat szór a járdákra, amikor mindjárt itt a március? A nyár úgyis eljön, és a következő tél is, amikor már egy évvel öregebbek leszünk, és egy évvel közelebb kerülünk ahhoz, amitől úgy félünk.

A válasz valamiféle elfogadás. A válasz hiánya elutasítás.

Egy írónak soha nincs szabadideje. Mindig dolgozik, akkor is, ha nem ül az íróasztala mellett.

A név bizonyos értelemben forma, amelybe a szülők beletöltik a gyerekeket, amelyet ők aztán kitöltenek.

Amikor olvasol, a saját képeidet, a saját filmedet alkotod meg a fejedben.

A nő a szín, a férfi az ecset.

Mi értelme valaki más rossz másolata lenni, amikor lehetsz saját magad eredeti kiadása is?

Hát létezik szebb halál annál, mint ha az ember a szerelembe hal bele?

Ha azt akarja, hogy egy nő ragyogjon, ne olyankor bókoljon neki, amikor kiprovokálja.