Howard Phillips Lovecraft

1890. augusztus 20. — 1937. március 15. amerikai író

A vak kozmosz céltalanul forog a semmiből a valami felé, és a valamiből vissza a semmibe, nem törődve, még csak nem is tudva a sötétben fel-felvillanó vágyak vagy tudatok létezéséről.

A legtöbben nem képesek szabadulni az illúziótól, hogy az életnek attól függetlenül is van értelme, amit az emberek beleálmodnak.

Tartós szépség csak az álomban létezik.

Vannak az időnek és a térnek olyan kanyarulatai a látomás és valóság között, amelyeket csak egy álmodó képes megsejteni.

Egyetlen utazó sem kerülheti el, hogy visszásan érezze magát a mély katlanokban, a festők pedig beleborzonganak, ahogy a vászonra viszik a sűrű erdőségeket, melyek rejtélyességét éppúgy érzékeli a lélek, mint a szem.

Bármely illusztrátor képes festékkel összefröcskölni egy lapot, hogy aztán lidércnyomásnak, vagy boszorkányszombatnak, vagy az ördög arcképének nevezze el, ám kizárólag egy nagy művész képes valóban ijesztőt vagy valószerűt alkotni e stílusban. Éspedig azért, mert csak egy nagy művész ismerheti az iszonyat anatómiáját és a félelem fiziológiáját - az olyféle vonalakat, melyek lappangó ösztöneinkhez és örökletes félelmeinkhez kötődnek, és a megfelelő színbeli kontrasztot, melyek szunnyadó borzongásérzetünket költik fel.

Mivel a csodás történetek nem ábrázolhatnak élethűen valós eseményeket, a hangsúlyt olyasmire kell áthelyezni bennük, amit képesek élethűen ábrázolni; nevezetesen az emberi lélek bizonyos sóvárgó vagy nyugtalan kedélyállapotaira, melyek által pókfonál hágcsót szőhetünk, hogy elszökjünk az idő, tér és természeti törvények bőszítő zsarnoksága elől.

Kétségkívül mérhetetlen lehetőségek rejlenek a más égitestekről szóló történetek megfontolt kiaknázásában (...). Az úttörőknek azonban fel kell készülniük rá, hogy fáradozásaikat nem jutalmazza majd anyagi siker, szakmai elismerés, vagy az olvasó többség bátorítása, mely többség ízlését súlyosan elferdítette a rengeteg elfogyasztott szemét.

Az igaz művész nem ír gyorsan, hacsak hangulata nem így kívánja, és csupán elvétve képes nagy mennyiségben alkotni. Nem tud leszerződni olyasmire, hogy adott határidőre ennyi meg ennyi szót leszállít, hanem természetes tempójában, megfontoltan, nem ritkán kifejezetten lassan, s mindig lelkiállapotától meghatározottan ír; kihasználja a kedvező alkalmakat, ám egyetlen mondatot sem vet papírra, amit fáradt elmével vagy kényszerből formálna meg.

Ami egyszer fölmerült, az újra alászállhat, és ami egyszer elsüllyedt, az újra a felszínre emelkedhet.

Vagy álmodtam, vagy az idő és tér csupán gúnykacaj.

Nem szabad úgy hinni (...), hogy az ember a legrégebbi vagy épp az utolsó e földnek urai közt, vagy hogy az élet, az anyag ismert állapota egyetlen lehetséges állapot. A Régiek voltak, a Régiek vannak, a Régiek lesznek.

Az igazság nem tetszeni rendeltetett.

Miközben álmaink java része talán valóban nem több (...) éber élményeink halvány és fantasztikus visszatükröződésénél, van egy bizonyos hányad, amelynek túlvilágiasan éteri hangulatát nem lehet a szokott módon értelmezni, mert bizonytalanul izgalmas, nyugtalanító jellegük azt sugallja, hogy most néhány percre betekintést nyertünk a fizikainál nem kevésbé fontos szellemi létezés szférájába, amelyet egy áthatolhatatlan sorompó mégis elválaszt az élettől.

Gyűlölöm a holdat és félek tőle, mert fénye néha ismeretlenné és ocsmánnyá tesz ismerős és kedves jeleneteket is.