Grecsó Krisztián

A múlt tovább él bennünk, a mozdulatainkban, a beszédünkben, ahogy a hajunkba túrunk, az ősök ideje ott bujkál a génekben, és telik tovább.

Az idő mindig valóságos, a rossz döntések keserűsége jelzi, hogy a perc létező dolog, szenvedni hónapokon át lehet, tűrni a savanyú vágyakozást. Várni, hogy elmúljon, hogy enyhüljön.

Egy szerelem csak akkor marad meg virágában, ha kinyílásakor letépjük.

A tavasz csak elmúlást hozhat, az ősz viszont biztosan szívderítő megújulást jelent. Föltétlenül és csak azt. Az ősz feléleszti a szerelmeket, rutinossá és magabiztossá tesz, az ősznek van ritmusa, míg a nyár szertelen, szédült és vágyakozó. A nyár a kötelező nagy érzések évszaka, míg az ősz a spontán és valódi örömöké.

El kell felejteni az életet, akkor lehet tovább élni.

Egy kor felett minden arc egyforma, mindenki emlékeztet valakire, és senki sem az, akinek látszik.

Minden és mindenki egyforma. És ha így van, nem érdemes szeretni senkit.

Egy paraszt hiába költözik Pestre, még a gyereke is paraszt marad.

Nem lehet föladni a küzdelmet egy percre se. A jó nő a föld alatt is jó nő, a koporsóban is jó nő.

Semminek sincs egyetlen oka. Mindennek sok gyökere van, az eseményeknek sok eredője van, sok helyről szívják magukba az erőt és a mérget.

Áll egy férfi és egy nő egymással szemben, mint tánc előtt, vagy mint a nagy pillanatokban, amikor szinte biztos az igen, mégis kérdezni kell. És kérdezni, vágyni, szeretni kegyetlenül nehéz, mert a kérdés maga a döntés, akarás, elhatározás, a kérdés maga felér egy vallomással.

Lehet úgy szeretni, hogy az én elkopik, mint a kréta, nincs többé én, csak te van, a másik van.

A környezeted alkalmazkodik ahhoz, amit hall. Ha most megalkotsz egy világot és jót hazudtál, a környezeted a legnagyobb örömmel emlékezik úgy, mintha tényleg az történt volna.

Minden könyvnél meg kell tanulni a könyvről mesélni. Nem mindegy, mennyit vallasz be a vívódásaidból, az érintettségedből, hogyan reagálja le a szűkebb és a tágabb környezeted.