Fehér Klára

A szülő nem lehet önző, a szülő nem kötheti meg a gyerekét, ha a gyerek szállni akar.

Ha az ember nem sokat beszél, attól még lehet, hogy volna miről.

Az emberek jajgatnak, panaszkodnak, pletykálnak, mint a vénasszonyok, túlságosan komolyan veszik a maguk apró ügyeit, és nem látják a fától az erdőt.

Nem volna semmi baj, ha az öregek emlékeznének rá, hogy ők is voltak fiatalok, és a fiataloknak is eszükbe jutna, hogy ők is meg fognak öregedni.

Meg kell tanulnunk elviselni, hogy az ember nem központ a világban. A kicsinységünk tudatát. Azt, hogy nincs több életünk, érted, hogy mindenki egyszer születik, és egyszer hal meg. Egyszer, és soha többé. Hogy akit eltemettek, az porrá válik, és öntudatlan része lesz az anyagnak. Hogy a bűnt nem tudod már jóvátenni, az elmulasztott örömet nem tudod már visszahozni, hogy akitől elbúcsúztál, az nem jön még egyszer vissza, hogy egyetlen élete van mindenkinek, (...) és mindenkié ugyanolyan szent és ugyanolyan egyszeri.

Gyermekkorában érezte ezt, hogy milyen buta és milyen tökéletlen az ember öt érzékszerve. Milyen keveset tud felfogni vele a világból, és milyen keveset tud közölni a többi emberrel. Milyen kevés szeretetet, megbánást, fájdalmat, gyengédséget.

A házasság nem képgyűjtemény, nem album régi emlékekből. Élő kapcsolat kell, az kell, hogy ha egymásra néznek, forró vágyak szaladjanak végig a testükön, az kell, hogy be tudják fejezni egymás elkezdett félmondatát, hogy szavak nélkül értsék meg, mi fáj a másiknak, mikor kíván egy percnyi csendet, mikor kíván egy puha simogatást.