Dean Burnett

Azt hihetnénk, hogy emlékezetünk szenvtelenül listázza a velünk történt eseményeket és az elsajátított ismereteinket, pedig messze nem erről van szó. A memória rendszeresen alakítja, módosítja az elraktározott információt, hogy jobbnak lássuk magunkat, ahogy az odaadó anya is áradozik arról, hogy drága kisfia milyen elragadóan játszik az iskolában, holott a poronty csak álldogál zavartan az iskola udvarán, és az orrát piszkálja.

Sok tekintetben az agy saját sikerének áldozata: sok millió éven keresztül fejlődött, hogy elérje mai összetettségét, de eközben rengeteg felesleges, sőt hátráltató jellegzetességet halmozott fel. Mint az a winchester, amely elavult szoftvereket kénytelen futtatni, miközben a letöltött káros fájlok még a legalapvetőbb működéseit is megnehezítik.

Az agy esendő. Hiába lakozik benne az öntudatunk, és minden tapasztalatunkat ő irányítja, e rendkívül fontos feladatok ellenére meglepően zavaros és rendszertelen a működése. Elég csak ránéznünk, hogy belássuk, valójában milyen nevetséges is az agy. A formája egy mutáns dióbélre, vagy még inkább a lovecrafti rémvilágból előbújt rumos zselére, esetleg egy leharcolt bokszkesztyűre hasonlít. Persze tagadhatatlanul megkapó, de azért közel sem tökéletes. Tökéletlenségei pedig mindenre hatással vannak, amit az emberek tesznek, mondanak vagy éreznek.

Azért leszünk (...) éhesek, mert eljött az evés ideje, és nem azért jön el az evés ideje, mert éhesek lettünk. Az agy mintha túl értékesnek tartaná a logikát ahhoz, hogy olyan csip-csup kérdésekben is használná, mint a táplálkozás.

Ha szomorúak, lehangoltak vagyunk, agyunk olyan jelzéseket küld a szervezetünknek, mintha fáradtak és kimerültek lennénk. Ha pedig fáradtak és kimerültek vagyunk, mire van szükségünk? Hát energiára. És honnan szerezhetünk energiát? Persze, hogy az ételekből! A magas kalóriatartalmú ételek ráadásul beindítják az agy jutalmazó- és örömszerző rendszerét. Ezért nem hallunk sohasem a "vigasztaló salátáról".

A saját magunk által elmondottakra általában jobban emlékszünk, mint amit mások mondanak nekünk. Ez a saját gondolatokat előtérbe helyező hatás azon alapszik, hogy sohasem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy mások mennyire őszinték, illetve tudásuk mennyire pontos. Ellenben a magunk mondataiban megbízunk, így értelemszerűen azt jegyezzük meg nagyobb eséllyel.

Elképzelhető, hogy az összeesküvéselmélet-hívők azért hisznek abban, hogy gonosz szervezetek irányítják a világot, mert ez még mindig jobb, mint az egyéb lehetőségek. Annak elfogadása, hogy az emberi társadalom működése csupán megjósolhatatlan történések és a szerencse játékának függvénye, sok tekintetben sokkal aggasztóbb, mint ha feltételezzük, hogy létezik a mindent irányító sötét elit, még akkor is, ha az öncélúan viselkedik. Jobb, ha egy részeg pilóta vezeti a repülőt, mintha senki sem lenne a pilótafülkében.

Ha valamilyen formában kiállunk a nyilvánosság elé, például előadunk valamit, alkotunk egy művet, vagy csak olyan véleményünk van, amelyet érdemesnek tartunk megosztani másokkal, azzal alapvetően azt kürtöljük világgá, hogy "szerintem ez tetszeni fog nektek". Egyértelműen keressük mások megbecsülését.

Szörnyen ironikus, hogy az agy olyan szorgalmasan keresi a fenyegetéseket, hogy végül ő maga állítja elő azokat.

Intelligensnek lenni nem ugyanaz, mint erősnek lenni. Az erős ember minden helyzetben erős, de a zseni lehet briliáns egyes helyzetekben, míg teljesen bugyuta más szituációkban.

Egy unintelligens ember egyszerűen nem képes felfogni, hogy milyen is jelentősen intelligensebbnek lenni. Olyan ez, mintha egy színtévesztőt kérnénk meg arra, hogy jellemezzen egy piros és zöld foltokból álló mintát.

Gyakoriak a maabiztos ostobák és a bizonytalan entellektüelek. És úgy tűnik, emberi természetünk része, hogy a magabiztosakra jobban figyelünk.

Személyiség. Mindenkinek van (kivéve talán azokat, akik politikusi pályára adják a fejüket). De mi is a személyiség? Nagy vonalakban, az illető hajlamainak, hiedelmeinek, gondolkodásmódjának és viselkedésének kombinációja.

Az, hogy a menedzsereknek tetszene, ha az embereket korlátozott és könnyen érthető kategóriákba lehetne sorolni, még nem jelenti azt, hogy ez a valóság.

A személyiségtesztek sokkal hasznosabbak lennének, ha a személyiségünk nem állna folyton az útjukba.