Darvasi László

Hagyj el egy nőt, mindig emlékezni fog rád. Szeresd örökké, észre sem vesz.

A férfiak, akik azt állítják, hogy értik a nők világát, hazudnak, mint a temetői orgonák. Néhány nőt meg lehet érteni az érthetetlenek sokaságából, ám ez is csak annyit jelent, hogy miközben az a néhány nő konkrétan érthető, a női természet lényege mégis felfoghatatlan. Más kérdés, hogy mindeközben a nő sem érti magát. Ám ez a férfi helyzetén mit sem változtat.

Akit szeretünk, annak sokkal többet hazudunk, mint annak, akit nem szeretünk. Mert akit nem szeretünk, annak miért is hazudnánk?!

Minden reggel úgy ébredek, van Isten, de mire leszáll az éj, elveszítem.

Nagyon tévednek azok, akik a nőknek csak mesélnek. Mind nyomorult lesz végül, elhagyják, kikaparják a szemét, meglopják, és mindegyik férfi megérdemli, ha csak mesél. A nőket szerepeltetni kell. Ne csak mesélj neki, tedd főszereplővé. Legyen a szürke utca egy hatalmas, fényes bál, és legyen a szürke utcán ő a bálkirálynő.

Olyan az életünk, hogy folyton belelóg másokéba. Elszabadulnak rólunk szavak, lélek-alkatrészek, tökéletlen kis pontatlanságok, és ki tudja, hol állnak meg, kit találnak meg, kit találnak el.

Az élet néha tényleg olyan, mint az opera, amiből kifelejtik a nagyáriát.

Csak egyetlen igazi titok van, és ez a titok az ember, aki szeret.

Az igazi vágy azt jelenti, hogy az ember egy kicsit más akar lenni, mint amilyen valójában.

A nagy szerelmekben az a csodálatos, hogy a szenvedély ahhoz hasonlatossá alakít bennünket, aki a vágyunk tárgya. Nem azért szeretem, mert olyan akarok lenni, mint ő, hanem mert arra vágyom, hogy kiegészítsen.

Vannak semmire sem jó, használhatatlan emberi beszédek, melyek csupán önmaguk miatt vannak. Szavak, melyek saját maguk tükörképei. Mint az olyan köpeny, amely folyvást magát akarja magára ölteni. Hallottam ilyen fecsegéseket a hazámban eleget, a grófságban is, a piacon, a városkánk utcáin, de bizony még a templomban is. Az ember néha úgy beszél, hogy temetőt épít a szavakból, melyek a nyelv földjéből úgy merednek ki, mint a holtak sírkövei.

Olykor fáraszt minden, ami kívül van rajtam. A Világról beszélek. Fáradságos minden cselekmény. Fájdalmat okoz a fény, félelmet kelt a sötét, és rossz a hideg, és nem kevésbé rossz a meleg. Ilyenkor csak az emlékezés lágy mámora segít. Kábítószerem ez, mint másnak a morfium, az álom, a füstölő pálca vagy a nyelv alá csöpögtetett tiszta alkohol. Arcom a párnába fúrom és félig hunyt pilláim alatt újra otthon vagyok, újra gyermek vagyok.

Mint köztudott, a butaság az emberi szellem terméke, magából táplálkozik, és másokat is táplál, olykor bántó is tud lenni, de alapvetően mégsem az. Gyakran a butaság kedves is, bizony lehet valaki olyan kedvesen buta, hogy nemcsak elnézzük neki, de még kedveljük is a butaságát. Sőt azt szeretjük benne a leginkább!

A hazugság témájára szakosodott tudósok jól tudják, hogy naponta átlagosan kétszázszor hazudunk. Hazudik a kéz, a száj, a szem vagy az öl, bizony füllent még a lábujj is. Hazudik a szó, a tekintet, a kérdés is. Hazugság táplálja a festészetet, az irodalmat, a banki világot, a politikát és a sportot. Hazugság nélkül nincs szerelem, sem szabadság.