Dallos Sándor

1901. október 31. — 1964. március 10. magyar író

A feledés az Isten legnagyobb ajándéka. Amit elfelejt az ember, az nincs.

Gyermekkorában tud csak igazán élni az ember! Ami azután következik, már csak a robot.

Ilyesmire csak a szerelem képes... kézen fogni egy (...) életet, és azt mondani neki: gyere!

Gondoltam: nem szabad addig nővel lennem, míg meg nem találtam az igazit. Addig csak mindig keresni. Csak próbálni. Nem olyan egyszerű, gondoltam, csak megkapni a nőt, hálni vele és megvan. Nem ilyen egyszerű az élet. Mert itt bent (...), itt bent is kell valami. Valami szó. Itt is maradni kell valaminek. Nyomának. Nem csak az kell, hogy az ember nemileg kielégüljön, hanem belül, a lelkének is kell valami. Az ember nem taposhatja a jobbik felét örökösen a sárba.

Az éjszakában az embernek nincsen társa, a nagy téli sötétségben csak Isten előtt áll, kívül űr és feketeség, a lelke elkezd nagy magánosságában reszketni és olyan gyáva lesz, mint a legutolsó sakál.

A lélek a test számára gondolkozik. Így emberi: amit a gondolat termett, az embertest élje meg lelkesen. Így terem az egyensúly a közös munkában, és a közös lebágyadásban, test és lélek jóllakva ha hever, ha együtt, egymásnak és egymásért élnek: Ember.

A meggondolás semmit sem ér, egyedül az ösztönös cselekvéseknek van értelme az életben, mert azokban közelíti meg az ember leginkább igazi önmagát.

A szeretet az mindenbe belebújik, s mindent könnyebbé tesz. Talán még a halált is.

Nincs a földnek olyan igaz művésze, aki mindenben le tudná rögzíteni a maga teljes elképzelését. A képzeletét senki sem tudja utolérni! Éppúgy nem, mint egy szép álmát!

Kétféle agyvelő van. Az egyik a bántatlan, az tele van szeretettel, a másik a gyötrött, abban nincs semmi szeretet sem, csak iszonyú rosszindulat. (...) Az kiforgat mindent a maga valóságából, s minden jótett számára gyűlöletes hátteret keres.

Talán már nem élnék, ha nem hinnék (...). Szerintem csakis így lehet a dolgokban megnyugodni, ha az ember azt mondja: sors. Egyébként valami gúnyos és áttekinthetetlen összevisszaság volna az ember élete.

Te mondtad: a szerelem mindig változtat az emberen. És én keresztülmentem a változáson, bár látszatra ugyanaz vagyok. De jobb és tisztább. Más, mint amikor beléptem ide.

Engem a bennem lakó szerelem erejével ne próbáljon táncoltatni és lefogni senki, mert úgy szétszaggatom a leggyönyörűbb szerelmet is, mint a rongyot! S vetem a szemétre! (...) Mi a szerelem? Gyöngédség. Hát nem leszünk gyengék ezentúl. A magunk útját követjük, amit született valónk parancsol, s nem alázkodunk le egy nőhöz! Mert minden nőnél többek vagyunk, még a kisujjunkkal is, és azt tesszük, amit akarunk! Nem adjuk magunkat szeszélyek parancsa alá még az Úristennek sem!