Claire Kenneth

Az emlékek néha megmaradnak, csak az élet rohan tovább. Rohan, mint egy viharzó áradat, kegyetlenül magával sodorja a reményeket, az ifjúságot, a boldogságnak még az illúzióját is.

A boldogság olyan, mint egy értékes, szép csiszolt üvegváza. De vigyázni kell, mert ügyetlen mozdulatra, szerencsétlen véletlenre kicsúszhat a kezünkből és ezer darabra törik.

Az élet, úgy látszik, rossz rendező, a szereplőket elkésve hozza össze, és sokszor talán feleslegesen.

Az ember saját maga formálhatja a sorsát, úgy, ahogy akarja. Ha valaki tudatosan, nagyon akarja a boldogságot, akkor ki is verekszi magának.

Ilyenek az emberek. A nyájasság csak álarc, de ha kiderül, hogy valakiből már nincs hasznuk, sőt az akar kérni tőlük, akkor ledobják az álarcot, és megmutatják az igazi arcukat. A közömbös, részvétlen, kegyetlen arcukat.

Az ember az életét ugyanúgy fejezetekre oszthatja, mint egy regényt.

Az első szerelem és az utolsó kísértetiesen hasonlítanak egymáshoz! Az elsőnél azt hisszük, nem jöhet utána senki. Az utolsónál viszont azt hisszük, még jöhet, de tévedünk... És ez a legszomorúbb. Az elsőnél mindig még túl fiatal az ember, de ezt nem hiszi el. Az utolsónál viszont még azt hiszi, hogy fiatal és aztán kiderül, hogy nem...

Egy szerelem teljesen ki tud hűlni, elmúlni, meghalni, de annak a halott szerelemnek a sírja, az ott marad a lelkünkben.

A nagy tragádiákat mindig túlélik az emberek, csak a kis kellemetlenségeket képtelenek elviselni.

Az emberek gyakran elkövetik azt a hibát, hogy visszatérnek a régi boldogságuk színhelyére, és ezzel sikerül elrontani a legszebb emlékeket.

Ahhoz, hogy egy nő nyíltan megmondja, hogy harminc éves, az kell, hogy öntudatos legyen! Ahhoz, viszont, hogy őszintén megmondja, hogy negyven, ötvennek kell lennie.

A halál jelen van mindenütt, csendesen ott áll az ajtóban, mint egy hűséges inas. Aki tud vele bánni, azt jól szolgálja ki. Én például meg vagyok vele elégedve! Valószínűleg a legalkalmasabb pillanatban lesz szolgálatomra.

Néha az az érzésem, hogy az életet ugyanúgy kapjuk kölcsön, mint egy regényt a kölcsönkönyvtárból. Ha érdekes és izgalmas, hamar végigolvassuk, és bosszant, hogy már a végére jutottunk, és vissza kell adnunk. De ha unalmas és szürke, akkor örülünk, ha végigkínlódtunk, végigrágódtunk rajta. Van, aki egyszerűen megunja, és még mielőtt végigolvasná, odavágja: nem kell!

Az olyan asszony, aki még nem találta meg az igazi szerelmi partnert, olyan, mint egy hangszer, amelyen még sohasem játszott igazi művész.